PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Az 1905 és 2018 közötti magyarországi választások történetét dolgozta fel új könyvében Révész Sándor. A publicisztikus, ismeretterjesztő mű könnyen fogyasztható formában, világos szerkezettel és jól áttekinthető táblázatokkal mutatja be a kérdéses időszak sorsdöntő vagy épp előre lejátszott voksolásait. Olykor hosszú időre, olykor négy évre határozva meg az életünk mindennapjait. A szerzővel természetesen a közelgő választás sportszerűségéről is beszélgettünk.
– Izgalom, dráma, tragédia és bohózatok – szerepel az alcímben (itt olvashat a könyvről kritikát). Mi volt a legnagyobb tragédia?
– Tragédiából nagy a választék, nehéz szemezgetni, hiszen 1945 előtt több választásnak is voltak halálos áldozatai. 1935-ben Endrődön nyolc, 1910-ben Margincán öt halálos áldozata volt a csendőrsortüzeknek. Ugyanebben az évben külön tragédiának számított Mikszáth Kálmán halála a kampány időszakában, attól nem egészen függetlenül. De a legtragikusabb talán mégis az a folyamat lehetett, amely 1918 végétől 1920 elejéig játszódott le.
– Mi volt ez?
– 1918-ban mindenki azt hitte, hogy végre itt a lehetőség az általános és titkos szabad választásra. Az 1918-as forradalom ezt törvénybe iktatta, aztán kicsinyes pártérdekből addig halogatták a választást, amíg beütött az 1919-es diktatúra, amikor tartottak ugyan titkos választást széles körű választójoggal, csak éppen szavazni nem lehetett másra, mint arra, akit a diktatúra kijelölt. Amikor 1920 elején már valóban lehetett titkosan választani és érdemi választékból, fékezhetetlen, vad erőszak tombolt az utcákon. Ezerszámra gyilkolták az embereket, pogromokat rendeztek országszerte, több tízezerre rúgott a sérültek, megkínzottak, megalázottak száma, 50-70 ezer ember került börtönbe, internálótáborba, az ország jelentős része pedig megszállás alatt állt. Vagyis olyan légkör uralkodott, amelyben normális választásról szó sem lehetett, és a választópolgárok tudatába éppen bekerült munkások pártja a terror nyomása alatt el sem indult a választásokon.
– És hol volt bohózat?
– 1990 óta minden választáson indultak egészen nevetséges figurák és pártocskák, de amikor a hatalom csinált magából hülyét, az 1985-ben történt. Ekkor az ellenzék hirtelen megjelent a maga jelöltjeivel a jelölőgyűléseken, mire olyan kirendelt tömeggel akadályozták meg az indulásukat, amely tagjainak fogalma sem volt, hogy igazából miről is van szó. Kik azok, akiket vörös fejjel pfujolnak. Így egészen nyilvánvalóvá vált az ellenzék szellemi és morális fölénye a nyílt és egyértelmű csalásra fanyalodó hatalommal szemben.
– A negyven eddigi választás közül számodra melyik volt a legemlékezetesebb és miért?
– Az 1990-es. A magyar történelem első szabad választása. Ellenzéki barátaim küzdöttek a voksokért, és belakták a parlamentet. Elkezdődött a szabad Magyar Köztársaság története. A legszebb pillanat az életemben, akarom mondani, a közéletemben. Az azóta megsemmisült pártom delegált a szavazatszedő bizottságba. A kampány mocskos volt, de nem az én pártom mocskolta be, amúgy a választás tiszta volt, nem vonta kétségbe senki az eredményt a számottevő szereplők közül. Minden csúnya részlet ellenére egészében szép volt.
– A magyar választások története milyen összképet sugall az országról?
– Nincs összkép. Különböző korszakoknak különböző képük van. Magyarország természetesen hatalmas lemaradásban volt a választások demokratikus normáinak érvényesülése tekintetében is a politikailag is fejlett, már a huszadik század eleje óta parlamentáris, polgári demokráciában élő országokhoz képest.
2010 után ismét kisodródtunk ebből a világból, nem függetlenül a történelmi előzményektől. Az összefüggés azonban nem jelent determinációt, nem kellett volna ennek így történnie, és nem kell így folytatódnia.
– A választások idomultak a mindenkori hatalom igényeihez, érdekeihez?
– 1990 előtt és 2010 után idomultak az igényekhez. 1990 és 2010 között olyan rendszerben és olyan jogi keretek között zajlottak a választások, amelyeket a kormányzó és az ellenzéki pártok is elfogadtak, és a mindenkori kormányzó hatalom ebből a hat választásból ötöt el is bukott.
– Mikor álltunk a legközelebb ahhoz, hogy a választás valóban a voksolók akaratát tükrözze?
– Az egyszerű válasz az, hogy az előbb említett időszakban. A bonyolultabb válasz pedig az, hogy a voksolóknak nincs egységes akaratuk, ha lenne, nem is kellenének a választások. Akik a vesztesekre szavaztak, és ők rendszerint sokan vannak, nem érezhetik úgy, hogy azok gyakorolják a hatalmat, akiket ők meg akartak bízni ezzel. Ráadásul ciklus közben a kormányzó pártok el is szokták veszteni azt a többséget, amivel nyertek. Ha összegeznénk, hogy a demokratikus országokban két választás között félúton hányan érzik úgy, hogy a kormányzás az ő akaratukat tükrözi, egész biztosan azt az eredményt kapnánk, hogy a többség bizony csalódott.
– Az elmúlt több mint száz évben folyton változott, hogy mennyire indulhattak egyenlő esélyekkel a pártok és a jelöltek. A most közelgő választás hol lenne ezen a skálán?
– Egyenlő esélyekkel az 1949 és 1967 közötti választásokon indulhattak a jelöltek. Minden helyre egy jelölt volt, valamennyi tehát 100 százalékos eséllyel indult. Valódi választásokon az esélyek mindig nagyon különbözők. Vannak nagy és kicsi, szegény és gazdag, gyökeres és gyökértelen, népszerű és népszerűtlen eszméket hirdető pártok.
Szamoa és Franciaország esélyei a labdarúgó világbajnokság megnyerésére igen különbözőek akkor is, ha a legsportszerűbb módon bonyolítják le a selejtezőket és a világbajnokságot.
Sőt akkor is, ha Szamoa javára csalnak. A jó kérdés az, hogy a fairségi skálán hol lenne a most közelgő választás. Azt mondanám, hogy az 1990 és 2010 közötti választások mögött. Mélyen mögöttük. A többi választást nem tudnám a mostani elé helyezni. Sem azokat, amelyeken a felnőtt népesség néhány százaléka szavazhatott csupán, sem a nyílt szavazásos választásokat, sem az egypártiakat, sem az 1945-öset vagy az 1947-eset, amelyekről az ellenzéket vagy kizárták, vagy ellehetetlenítették.
– Hol kellene kiigazítani a rendszert, hogy az ideális feltételek felé közelítsen?
– Konszenzusos és arányos választási törvény kell, a kormánypártok és az ellenzék által közösen felügyelt közmédia, független választási szervek, bíróságok és közhivatalok. Ezek akadályozzák meg, hogy az állampolgárok közös vagyonával teremtsenek irdatlan különbséget a kormányzó pártok és az ellenzéki pártok anyagi lehetőségei között.
– Számomra sokat elárul az, hogy egyetlen politikai berendezkedésnek sem volt fontos, hogy már az iskolában elkezdje a demokrácia alapkérdéseivel és így a szabad választásokkal kapcsolatos átfogó oktatást. Szerinted az idejében elkezdett tanítás befolyásolhatná a választásokhoz való általános hozzáállást, illetve a voksolások tisztaságát?
– Feltétlenül, ez kulcskérdés. Egy ország kormányzása rendkívül bonyolult dolog. Az állampolgárok annál jobban tudnak választani saját és országuk érdekeinek megfelelően, minél szélesebb és mélyebb áttekintőképességgel, tájékozottsággal rendelkeznek, minél iskolázottabbak. Ehhez képest a közoktatás szinte semmit nem nyújt abból, ami ehhez szükséges. A gazdaságtan, szociológia, politika, jog szinte egyáltalán nincs jelen Magyarországon, de másutt is kevéssé. Az egész demokratikus világrendet veszélyezteti, ha az általános választójoghoz nem nő fel az állampolgári kompetencia. Nézzünk csak Amerikára…
RÉVÉSZ SÁNDOR korábbi művei: Dobi István – Az elfeledett államfő; Egyetlen élet; A múlt köde 1998–2002.
