Zeneértő – Ráhangoló gyerekeknek | Ács Ferenc ajánlója
Belegondoltak már abba, hogy mi lenne, ha eltűnne az életünből a zene? A Zeneértő képregényszerűen foglalja össze a legfontosabb tudnivalókat a hangszerek és műfajok ismertetésén át az elméleti alapokig. Remek kis enciklopédia Bachtól a Mozart-hatáson át a hiphoppig.
Nagyon szerettem volna zenész lenni, játszani egy zenekarban. Valamiért a dob őrjített meg, ezért úgy képzeltem, hogy egy egész rockbanda mozdul meg az én ritmusaimra. És persze erre az ütemre mozog, tapsol, énekel a közönség is, valahogy úgy, mint ahogy a We Will Rock You őrjítette meg a Queen rajongóit. Annyira akartam ezt, hogy egy ideig még azt is füllentettem, hogy én bizony otthon szorgalmasan gyakorolok, és látványos mozdulatokkal csépeltem a levegőt, hogy ezt be is bizonyítsam. Mások meg léggitároztak…
Talán ha az iskolai énekórák jobban kitértek volna a zenére, a hangszerekre, a műfajokra a könnyűtől a komolyig, akkor a fantáziám is megkapta volna a kezdőlökést, és most nem ezt az ajánlót fogalmaznám, hanem a Quimbyt vagy a Halott pénzt kísérném teltházas bulikon. Valami olyasmire gondolok, mint a Zeneértő, amely – ahogy a Ráhangoló gyerekeknek alcím is jelzi – igazi kedvcsináló. Az összeállítás igen sokrétegű, egyszerre beszél a hang fizikájáról, a zene elméletéről, a stílusokról és mindenről, amit a muzsika csak érinthet. A nyolcéves kortól ajánlott könyvben egyszerre sűrűsödik a történelem, az anatómia, fizika, csipetnyi matematika és a kortárs jókedv.
És mennyi mindent tudtam rosszul! Simán beégtem volna egy tévés kvízben azzal a kérdéssel, hogy milyen fúvós a szaxofon?
Mivel rézből készült, automatikusan a rézfúvósok közé sorolnám, ezzel már ki is gyulladt volna a piros lámpa, esetleg elnyelt volna a süllyesztő. A szaxofon ugyanis a nádnyelv miatt a fafúvósokhoz tartozik, és azokra jellemző billentyűkkel rendelkezik. Az sem tűnt fel eddig, hogy a fagott voltaképpen egy kettébe hajtott cső, amit ha kiegyenesítenénk, a maga három méterével magasabb lenne a legmagasabb felnőttnél is. A csőösszemérés versenyét egyébként a kürt nyerné, amely kitekerve öt és fél méter hosszú!
A Zeneértő egy okosan összeállított könyv, amelyben szószedet, név- és tárgymutató, illetve kronológia és a zenei jelzések magyarázata is segíti a tájékozódást. Egyforma súllyal szerepel benne a komoly- és könnyűzene, így nem csak azt tudjuk meg, milyen „családok” alkotnak egy szimfonikus zenekart, de azt is, hogy mi fán terem a K-pop és miért nyúlik vissza a nagyon modernnek gondolt elektronikus zene 1920-ra, mikor is Leon Theremin feltalálta az első elektronikus hangszert (teremin). Lenyűgözően ismerteti a műfajokat: a hagyományos afrikai zenei stílusoktól és az indiai klasszikus zenétől startolva kronológiai sorrendben haladva ismerkedünk meg az operával, folkkal, countryval, a blues és dzsessz történetével, a musical, funk és a rock világával, hogy aztán egy kis reggae-vel, poppal és hiphoppal, illetve a már említett elektronikus zenével fejezzük be.
Mindegyik stílushoz idővonal és lejátszási lista is tartozik, hogy azonnal belefülelhessünk a legjellemzőbb darabokba, miközben megismertet jellegzetes hangszereivel, előadóival és hangzásával.
A pop születése például bármilyen furcsa (ez is elmenne beugratós kérdésként), de Elvis Presley-ig nyúlik vissza, ugyanis az ötvenes években kezdték a legnagyobb példányszámban eladott zenét így nevezni, és leginkább az ő rock and rolljára utaltak vele. Azóta már a műfaj külön életet él, és alaposan eltávolodott a királytól.
A képregényszerű – színes, szagos, vibráló – könyv a zene elméletével is megismertet. A hangjegyek kapcsán belekóstolunk a kottaolvasásba, megtanuljuk az alapfogalmakat (akkord, skála, violin- és basszuskulcs, hangmagasság- és szín stb.), mesél a dal rétegeiről és felépítéséről, hogyan néz ki egy hangstúdió, mi az a rengeteg gomb a keverőpulton, és milyen stáb áll egy-egy zenész vagy banda mögött. Sőt rámutat a matek és a zene kapcsolatára is, ami egyáltalán nem süket duma: azok a gyerekek, akik zenélnek, általában ügyesebbek matekból. (Erről Presser Pici egész jó sztorikat tud mesélni: itt olvashatnak róla.) Kiderül, hogy létezik matekrock, bele is lehet hallgatni.
Érdekfeszítően mesél a zene tudományos részéről is. Például arról a varázslatról – nekem még most is annak tűnik –, hogy tulajdonképpen a rezgéstől és a levegő hullámmozgásától áll össze a zene az agyunkban.
De még az állatvilágnak is megvannak a maguk hangművészei a bálnától az oroszlánig, Remek tippeket kapunk, hogy a növésben lévő gyerekben miért bújik meg olykor egy világhírű szoprán, vagy mit kezdjünk a hangtapadás ellen (amikor az istennek sem akar kimenni a fejünkből egy dallam). Meg kell dolgoztatni az agyat, de a rágózás is bejöhet, mert a szájmozgás segít törölni a rövid távú emlékeket. És is magyarázatot ad, hogy miért kezdünk el mozogni a zenére már csecsemőkorban is. Az egyik magyarázat az ősi vadászathoz kötődik, ahol szintén összehangolt mozgásra (koreográfiára) volt szükség, ha el akartak ejteni egy mamutot.
A Zeneértő remekül egészíti ki a szintén HVG könyvek sorozatában megjelent Fantasztikus klasszikusok című kiadványt, amely leginkább a komolyzenére koncentrált (itt olvashat róla bővebben). Ez a könyv jóval általánosabban, izgalmasan és mozgalmasabban mutatja be, hogy miért olyan elválaszthatatlan része az életünknek a zene, és igazából milyen sokszínű világ is ez, ahol a nagyapától a kisbabákig mindenki megtalálja a maga ritmusát. És közben szinte észrevétlenül válunk mi magunk is zeneértővé. Vagy legalábbis olyanná, akit nem zavarnak össze a kvízben.
