FALUSI DÓRA interjúja
A világ legkülönbözőbb pontjairól válogatta össze a magyar olvasók számára ismerős mesék ritka és érdekfeszítő változatait. A dél-afrikai Hamupipőke vagy az indiai Csipkerózsika ugyanis a fantázia szárnyalása mellett a közös kincseinkről is számot ad. Zalka Csenge Virág új mesekönyve (itt olvashat róla bővebben) igazi kultúrtörténeti utazásra csábít. A szerző régész szakmáját hagyta hátra, hogy hivatalos nemzetközi mesemondóként járja a világot.
– Mivel magyarázható, hogy nagyon hasonló mesetípusok alakultak ki a világ különböző pontjain, hiszen te magad is hangsúlyozod, hogy nincs klasszikus értelemben vett népmesekánon?
– A kánon olyasmi, amit mesegyűjtők, vagy leginkább mesegyűjtemények szerkesztői állítanak össze, amikor a népmeséket publikálják. Ez egy viszonylag modern találmány. A hagyományban minden mesemondónak megvolt a maga repertoárja, minden kultúrának megvolt a mesekészlete, és ezek szabadon keveredtek. A mesemondók utaztak, a kultúrák egymásba olvadtak az évezredek folyamán. A néprajzkutatók sem tudnak megegyezni abban, hogy miként alakul ki egy-egy mesetípus: megszületik valahol és aztán szájról szájra terjed, vagy pedig egymástól teljesen függetlenül ugyanazokat a történeteket álmodják meg az emberek a világ minden táján?
– Te melyik magyarázat felé hajlasz?
– A válasz valószínűleg az, hogy hol így, hol úgy jöhet létre. Vannak alapvető emberi érzések, élethelyzetek, tapasztalatok, amelyek ugyanolyan meséket generálnak a világ különböző pontjain. Egyszerűen azért, mert mindannyian szembesülünk ezekkel előbb vagy utóbb. Egy-egy jó sztori viszont hatalmas távolságokat képes bejárni rövid idő alatt, és ha magához hasonlóra talál, akár össze is olvadhatnak. A varjúhercegben például ilyen „keverék” Marie Jolie története, ami egy főleg európai és egy főleg afrikai mesetípus tökéletes összeolvadásával jött létre.
Közös volt bennük a gondolat, hogy néha bizony egy titokzatos, messziről jött sármos vőlegény is lehet veszélyes gonosztevő.
Zalka Csenge Virág
– A könyvben olvashatjuk az egyik legkorábban lejegyzett magyar népmesét, Halászmese címmel. Mióta beszélhetünk gyűjtőnéven magyar népmesékről? Hiszen Magyarországon a magyar nyelv általános használata nem nyúlik vissza túl régre.
– A népmese nagyon ősi műfaj, akárminek hívták is a 19. század előtt. Leginkább egyszerűen mesének… Érdekes kérdés, hogy mit nevezünk magyar mesehagyománynak, hiszen a mesék könnyen keverednek egymással, és a népi mesemondók ritkán tettek különbséget közöttük. Az én anyai felmenőim például jórészt svábok, de magyarul meséltek, a meséiket pedig nem lehet megkülönböztetni más magyar meséktől. Rengeteg klasszikus magyar népmesét roma mesemondóktól gyűjtöttek fel a néprajzkutatók. Az egyik kedvenc mesemondóm, Pályuk Anna, aki szerepel a magyar népmesék katalógusában is, tulajdonképpen ruszin volt, de magyar családba házasodott. Számomra pont ez a népmesék szépsége: a „magyar népmese” nem homogén műfaj, ahogy Magyarország lakossága sem az.
– A mesék egy adott kultúra ízlésvilágát tükrözik. Mit árulnak el rólunk a magyar mesék?
– Erről jó lenne hosszan beszélgetni, mert úgy érzem, vagy csak túl egyszerű választ lehet adni, vagy semmilyet. Annak idején a Ribizli a világ végén című könyvem alapjául szolgáló „feminista magyar népmesék” sorozatot pont azért kezdtem el, hogy ellensúlyozzam azt az általánosan elterjedt nézetet, miszerint a magyar mesék hősei mindig férfiak.
Nehéz a mi nagyon gazdag hagyományunk alapján általánosítani. Ha meg kellene próbálnom, olyasmit mondanék, hogy a magyar hagyomány szeret tobzódni a „rászedett ördög” mesékben.
Szereti a hármas ismétlődések ritmusát, szereti a vizuálisan színes és gyönyörű mesei motívumokat, és tele van remek varázsló- és boszorkányfigurákkal. De ezek csak az én személyes megérzéseim.
– Betekintést engedsz a kutatómunkádba is, amikor a mesék végén leírod egy-egy mese eredetét. De mi alapján indulsz el azon a keresési úton, amelynek a végén kiválasztasz egy mesét, és publikálod? Konkrét meséket kutatsz, vagy egy-egy témakörben keresgélsz?
– Attól függ, hogy éppen milyen könyvön dolgozom. A tematikus köteteknél témák szerint kerestem, de A varjúherceg esetében konkrétan arra voltam kíváncsi, hogyan mondanak ismert mesetípusokat – Hamupipőke, Hófehérke, Csipkerózsika stb. – más kultúrákban. Itt a mesetípusok nemzetközi katalógusát használtam igen sokszor, és országonként keresgéltem ki a hasonló történeteket különféle változatokban. Szeretem ezeket összehasonlítani, és kiválasztani közülük a legizgalmasabbat. Például elolvastam öt-hat török mesét, ami a só típusába tartozik, és végül azt választottam ki, amelyiknek fiú a hőse, mert a magyar hagyományban nem akadt ilyen.
– Még ma is alakulnak, változhatnak a kötetbe gyűjtött mesék? Vagy ezek már elnyerték végső „formájukat”?
– A szájhagyományban a meséknek nincs „végső formája.” Az élőszó attól él, hogy folyamatosan változik, alakul. Mesélésről mesélésre is: akármilyen régóta mesélek egy történetet, minden egyes alkalommal a saját szavaimmal fogalmazom újra, és hatnak rá a közönség reakciói is. Attól, hogy egy adott formában leírtam ezeket a meséket, egyáltalán nem kell így maradniuk. Sőt remélem, hogy akik kézbe veszik a könyvet, mind a legjobb tudásuk szerint adják tovább majd a meséket, és csiszolnak rajtuk. Ez az élő mesemondás szépsége.
– A képek és az internet korában terjedhetnek még szájhagyomány révén mesék?
– Természetesen! A történetmondás alapvető emberi ösztön, és a szájhagyomány sokkal színesebb a klasszikus tündérmeséknél. Folklórnak számítanak például a városi legendák, különféle természetfeletti hiedelmek, a viccek és a tábortűz körül mesélt horrorsztorik is. Ami pedig a tündérmeséket illeti: a hagyományőrző mesemondás, és a storytelling mozgalom világszerte fellendülőben van. Ez nem csak azt jelenti, hogy egyre több a hivatásos mesemondó, hanem azt is, hogy egyre több rendezvényen – konferencián, fesztiválon, műhelyben stb. – találkozunk egymással. Ilyenkor kicseréljük a meséinket, és mindenki gazdagabb repertoárral tér haza. A szájhagyomány él és virul. Volt a karantén ideje alatt egy nagyon mókás kezdeményezés, amelynek során több száz mesemondó körbeadott egy történetet Írországtól Törökországig. És lehetett követni, hogyan változik minden egyes meséléssel. Én is részt vettem ebben, és a blogomban be is számoltam róla.
– Az Utószóban írod, hogy az utóbbi időben sok olyan véleménnyel találkoztál, miszerint a klasszikus tündérmesék már nem a mai gyerekeknek valók. Neked mi erről a véleményed?
– Szerintem a mai gyerekeket ugyanúgy meg lehet fogni réges-régi történetekkel, mint a felnőtteket. Sőt!
A népmesék pont azért maradtak fenn évszázadokon keresztül, mert van bennük valami, ami megragadja az emberek fantáziáját. Ami a szívünkhöz szól és nem az eszünkhöz.
Persze sok múlik a meseválasztáson, és A varjúherceg pont ezért született: nem kell ragaszkodni a mesék legismertebb verzióihoz. Sok olyan „klasszikus” tündérmese van, amelyeknek én a ritkább, izgalmasabb változatait szeretem mesélni, ezeket gyűjtöttem össze ebben a kötetben. Csipkerózsika például sohasem hozott lázba, de Kis Szúrja Bai története szerintem lírai és gyönyörű. Hlini királyfi meséje pedig izgalmas, ráadásul ott egy lány ment meg egy királyfit.
ZALKA CSENGE VIRÁG legutóbbi művei: A kalóz királylány; Széltestvér és Napkelte; Ribizli a világ végén.
