KÖNYVTERASZ
Az elmúlt hetek terméséből válogattunk, hogy ne teljen el izgalmas olvasnivaló nélkül az év eleje, ami könyvkiadás szempontjából talán a legvisszafogottabb időszak. Jászberényi Sándor hatérszéli novellái, Terék Anna gyászversei, Kiss Tibor Noé költői boldogtalanság-regénye, Nyerges Gábor Ádám kaleidoszkópszerű szövegfolyama és Jenei László 1936 nyaráról tudósító izgalmas munkáját ajánljuk évindítóként. Öveket becsatolni, rázós útszakasz következik!
Vajon boldogít, ha a boldogtalanságról olvasunk? Vagy az az örömünk ára, ha elfordítjuk a fejünket? Az biztos, hogy a következő művek szerzőjének egyikét sem lehet azzal vádolni, hogy el akarná terelni a figyelmünket arról, ami ma körülöttünk történik, vagy hogy túlszíneznék azt, ami reménytelenül monokróm.
Általában Hemingwayt emlegetik vele kapcsolatban (ami már annyira unalmas, hogy le se kellene írnom), miközben kritikusunk szerint sokkal inkább Móricz és Tar Sándor prózahagyományát viszi tovább Jászberényi Sándor harmadik novelláskötetében (A varjúkirály), amely leginkább egy elhagyott vasgyár rozsdás udvarára hasonlít. „El vagyunk átkozva, átkozottak vagyunk, kárhozott lelkek” – a kötetnek ez a fogalom az egyik visszatérő kifejezése, felbukkan a címadó kisregényben is, amely szó szerint Átokházán játszódik. Ha Jászberényi filmrendező volna, ő rendezte volna a Sátántangót, és ő írta volna a Szegénylegényeket. Most viszont megírta A varjúkirályt, amely eddigi munkásságának érzésem szerint emblematikus műve: „brutális, kemény, szaturált pokol”, írta könyvről Kácsor Zsolt (a kritikát itt olvashatják).
Az Egyiptomban élő Jászberényi talán most az egyik legkelendőbb exportcikkünk novellában: Indiától Ausztrálián át az Egyesült Államokban is vannak olvasói. „Nagyon pozitív volt a fogadtatás, sok irodalmi fesztiválra hívtak meg. Rengeteg toposz kering a kelet-európai íróról, nyilván az ember szeret ezekre rácáfolni. Amit sokkal fontosabbnak érzek, hogy a szövegeim meg tudtak szólítani olyanokat, akik teljesen más kultúrkörből jönnek”, nyilatkozta lapunknak a szerző. (A teljes interjú itt olvasható.)
Jenei Lászlót valamiért elkerüli az a kiemelt figyelem, ami pedig teljes joggal megilletné a prózáját. Regényei és elbeszélései azoknak okozhatnak kellemes perceket, akik szeretnek eltérni attól, amit fősodorként neveznek ma a magyar irodalomban. Már a Bluebox című regénye is egy utazás volt a nagy kékségbe, csakhogy ez nem Luc Besson tengere volt, hanem egy észak-magyarországi megyeszékhely ismerős fájdalmai és örömei, a hétvégi telkekkel szabdalt időtlenségben. De talán még ennél is izgalmasabb legutóbbi, immár negyedik regénye (Bódultak), amelynek szereplői felváltva mesélik el 1936 nyarának felkavaró eseményeit. Színes, könnyen megjegyezhető figurái, a regény feszült vibrálása és elementáris sodra a végkifejlet felé, mind-mind maradandó élménnyé emeli a regényt.
Egyébként nálunk két kategóriában is első volt tavaly: az eltalált borító és a legjobb első mondatot tekintve: „Az ember nem erőszakol meg senkit egy hallban.”
A bűnügyi történetként, korrajzként, szerelmes és gyűlöletregényként is olvasható mű kapcsán mégis az a sűrű szövet lesz igazán érdekes, az a plasztikus és ezernyi finomsággal dolgozó nyelv, amely egyszerre gördíti előre a cselekményt és mutatja fel a szereplők kusza belső világát, vívódásaikat és pillanatnyi megnyugvásaikat.
Négy verseskötet és egy kisregény után igazi nagyepikával jelentkezett Nyerges Gábor Ádám, vagyis ahogy a magyar irodalom kimondatlan törzsi szabálya kimondja (vagy sulykolja): végre komolyan vehető. Persze egy pillanatig se higgyünk ennek a hülyeségnek, tán csak annyiban, hogy a Mire a nap véget ér című több szálon futó, generációs regény tényleg komoly munka. Márton László egyszerre nevezi fejlődés- és nevelődési regénynek, és nem is nagyon vitatjuk a megállapítást. A regény erénye, hogy életünk talán legemlékezetesebb, mégis leginkább gyűlölt időszakát, a gimnáziumi éveket dolgozza fel Sziránó, a feltörekvő költő, Kuka, Laura, Tekla és még igen sok szereplő szemszögéből. De nem is annyira a figurák, hanem sokkal inkább a közösség válik igazán fontossá a regényben, amelyet kamaszszerelmek, iskolai zaklatások, üres vagy épp túl sűrű napok szabdalnak szét vagy forrasztanak össze a világ legjobb – vagy legalábbis annak beállított – középiskolájában. Sok jó duma, színes és fordulatos világ, mennyek és poklok, alászállások és felemelkedések váltakoznak ebben a nagyon friss, nagyon lüktető szövegfolyamban.
„Kiss Tibor Noé regénye alaposan végiggondolt vállalkozás. Dorka, az apja, Zsófi és az öccse beszél felváltva benne, és íróilag éppen jól, fokozatosan és részletekben derül ki, hogy mindannyian kapcsolódnak valamiképpen Dorkához, és főleg a balesetéhez. Kicsit olyan, mint a Míg fekszem kiterítve: Faulkner világa is a nyomottságáról ismert”, írta Demény Péter a Beláthatatlan táj kapcsán (a teljes kritika itt). A huszonéves lány autóbalesete köré szövődő, mozaikszerű cselekmény négy ember sorsát sodorja össze.
Rövid és heves szerelem, pillanatnyi megnyugvást hozó drogok, a halállal terhes gondolat- és emlékfoszlányok – széttartó epizódok, ám a könyv világa ettől még valódi írói bravúrral koherens marad.
Nem mondjuk azt, hogy kész felüdülés olvasni, mert nem az, de a szembenézés egyik elemi feltétele, hogy nem a derűs, napsütötte tájakkal kezdjük. Kiss Tibor Noé sem azzal kezdte, és pazar nyelven mesél a belső poklokról, amelyeket akár beláthatatlan tájaknak is nevezhetnénk.
„Mindazonáltal fontos azt is megemlíteni, hogy a Háttal a napnak az utóbbi évek talán legegységesebb színvonalú és legkevésbé alibiző konceptkötetének tűnik, nem pusztán egy-két ötletnyi, félig kidolgozott elgondolás mentén felfűzött töltelékvers és monoton ismételgetés hivatott egységessé kovácsolni, hanem több elkülöníthető (de erőltetés nélkül összefüggő) témakör és (néhol talán túlontúl is) egységes szimbólum- és jelölőrendszer szervezi egészét tényleges létjogosultsággal bíró koncepcióvá”, írta Terék Anna új verseskötetéről Nyerges Gábor Ádám (a teljes kritika itt). A Pesten vajdaságinak, a Vajdaságban pestinek számító költőnő – ahogy önmagáról beszélt egy interjúban – édesapja halálának állított emléket a verseskötetével. A vállaltan terápiás célú feldolgozásra vállalkozó kötet jól példázza, hogy szerzője olyan képességek birtokában van, amely kiemeli őt „a gyászköltők és halállírikusok gyakran igencsak homogénnek tűnő tömegéből”.
