KÖNYVTERASZ
Igazán sokszínű lett a november a világirodalmi listán is. Sok szálon futó amerikai „családregény”, a megszokott minőségű skandináv irodalom is képviselteti magát, hosszú évtizedekig elfeledett, most irodalmi szenzációként előkerülő kézirat, mexikói remeklés és német-francia esszéregény a nácizmus áráról.
Ne essenek kétségbe, ha Ben Lerner regényének 110. oldalán sem igazán tudják majd megmondani, hogy miről is szól pontosan az amerikai költő-író regénye. Mert ha úgy akarom, akkor Az iskola Topekában sok szálon és idősíkban bonyolódó családregény, amely egy New Yorkból Topekába költöző házaspár, majd a születendő gyermekük életét meséli el. Vagy egy értelmileg fogyatékos kamasz, a minden sorból kilógó Darren több lépcsőben kibontakozó drámája. Vagy szilánkos esszépróza, amely egyszerre vezet be a terapeuták vagy épp a versenyszerű rögtönzés és vita világába, a topekai gimnázium végzőseinek ismerősen kegyetlen viszonyaiba. Ahogy írtuk: „épp az a regény, amelynek ha sikerül legyűrni a rafinált ellenállását, akkor úgy húz be a rejtélyeibe és finom összefüggéseibe, hogy máris minden hájjal megkent nyomozóként eredünk minden kis összecsengés nyomába. Mert az elhullajtott darabokból ki akarjuk rakni a képet, el akarunk jutni a regény minden ízében sejtetett tragédiáig.” A posztmodern, kísérletező mű tavaly szinte egyöntetű elismerést váltott ki az angolszász nyelvterületen, a legfontosabb díjak keringtek körülötte, s majd minden fontos, évösszesítő listára felkerült a Times irodalmi mellékletétől kezdve a New York Postig. Nem csoda hát, ha a mi listánk élére repült novemberben.
Géraldine Schwarz a német-francia újságíró és dokumentumfilmes saját családja archívumában, kevésbé nagyképűbben: a pincében talált iratok alapján kezdte kutatni a nagyszülei történetét. Akikről persze csakhamar kiderül, hogy Mitläuferek, vagyis társutasok voltak. Azokat nevezték így a Harmadik Birodalom idején, akik ugyan nem vállaltak részt közvetlenül a nácik bűntetteiben, de elfogadták, sőt bizonyos mértékben kis is használták a rendszer adta lehetőségeket. De az is kiderül, hogy a mannheimi família a zsidótörvények bevezetése után a meglévő vállalkozásai mellé megvette egy zsidó család cégét is (ők már nem birtokolhatták tovább). A család (egy tagjának kivételével) nem éli túl a deportálást, ám a nagypapa nem hajlandó jóvátételt fizetni. Az esszéregény (Emlékezet nélkül) azért válik igazán izgalmas olvasmánnyá, mert Schwarz nem áll meg itt, egyre több mindenre kiterjeszti vizsgálódásait. Ahogy kritikusunk írta: „Hitlert bizonyos pontokon meg lehetett volna állítani, elvégre pár alkalommal visszakozott, amikor észlelte, hogy ellenállásba ütközik. Csakhogy a németek inkább szemet hunytak, miután jól jött nekik az a korábban nem tapasztalt gazdasági és életszínvonalbeli fejlődés, amely a Harmadik Birodalom létrejötte és a világháború kitörése közötti években kétségkívül tetten érhető volt. Azzal azonban nem számoltak, hogy ennek milyen ára van.”
A trilógia második részével vitte el a lista harmadik helyét az egyik legnagyobb hatású kortárs norvég író, Roy Jacobsen. A Fehér tenger a két évvel korábban megjelent A láthatatlanok című regény folytatása. Abban a 20. század eleji Norvégiát ismerhettük meg egy család szemszögén keresztül, amely egy aprócska sziget egyedüli lakói. Ebből a zárt univerzumból szakad ki Ingrid, aki egy gazdag család szolgálatába áll a szárazföldön. Ám az ottani világ sem sokkal szelídebb, így a serdülő lánynak szembe kell néznie a kegyetlenségével és a sorakozó tragédiákkal. A folytatásban Ingrid már teljesen egyedül él az észak-norvég szigeten, családtagjai vagy meghaltak, vagy a jobb élet reményében elhagyták a szülőföldjüket és szétszóródtak a szárazföldön. Ekkor már háború dúl, az országot elfoglalták a németek. És egy nap emberi tetemeket kezd partra sodorni a víz… Jacobsen ma már a norvég irodalom modern klasszikusának számít, számos díjra jelölték és sokat el is nyert. Művei nagy népszerűségnek örvendenek, most már a magyar olvasók is megfejthetik, hogy miért.
Különleges regény Valeria Luiselli műve, az Elveszett gyerekek archívuma. Az 1983-as születésű szerző korábban önkéntes tolmácsként vett részt a mexikói-amerikai határon átszökő gyermekek tárgyalásain. Az ott tapasztaltak olyannyira megérintették, hogy tényirodalmi könyvet írt, amelyet több mint húsz nyelvre fordítottak le, és íróját egyből ismertté tették. A pályája azóta is töretlen, sőt még még inkább a figyelem középpontjába került első angol nyelvű regényével, amely most már a magyar olvasókhoz is eljutott. A négytagú New York-i mozaikcsaládban természetesen a feleség lesz, aki dokumentálni kívánja a már említett gyerekek sorsát, míg a férje az apacsok utáni kutatásához gyűjt anyagot. A kényes témák (a dél-amerikai bevándorlók és az őslakosok helyzete) egy dél felé tartó hosszú utazáson során bomlanak ki, miközben nem kevés konfliktussal kell megbirkózni a családon belül. Luiselli regény kijózanító, drámai regény, amely megérdemli a hazai olvasók figyelmét.
Egy lappangó kéziratnak hála Simone de Beauvoir „kortárs” szerzővé léphetett elő a listánk ötödik helyén. Egy kislánykorában kezdődő, szerelemmel is felérő barátság történetét olvashatjuk, amely közte és Élisabeth Lacoin (Zaza) között szövődött, ám utóbbi tragikusan korán bekövetkező halála miatt gyorsan véget is ért. Ám nem olyan gyorsan, hogy ne hagyjon élete végéig tartó nyomot az írónőben, aki négy ízben is megpróbálta az irodalom segítségével feltámasztani a barátnőjét. Ez leginkább az Egy jóházból való úrilány emlékei című önéletrajzában sikerült leginkább. Ennek előképe az Elválaszthatatlanok, amelyet teljes mértékben ennek a kapcsolatnak szentelt, ám mivel nem érezte sikerültnek a szöveget, soha nem jelentette meg. Ez került most igazi irodalmi szenzációként szinte a francia olvasókkal egyidőben a hazai olvasók elé. Ahogy írtuk, a regényben a megismerkedés derűjét és az első szerelem eufóriáját „csakhamar sötétebb színek váltják fel, s így lesz egyre torokszorítóbb a kisregény, amelyben Beauvoir – minden előzetes aggodalma ellenére – a legjobb formáját hozza: tiszta, gördülékeny és elgondolkodtató szövegnek örvendhetünk.”
