Legalább maradjanak életben – Beszélgetés Nagy Andrással

KÖNYVTERASZ

A „támadást leverték” – így reagált Kádár János az 1956. november 11-i rádióbeszédében arra, hogy az oroszok elfoglalták a forradalmárok által az utolsó utáni pillanatig tartott Csepelt is. A Kádár-kormány megalakulását másnap tette közzé a Magyar Közlöny Dobi István aláírásával. Nagy Andrással, a Halálos együttérzés szerzőjével beszélgettünk arról, hogy alakulhatott volna-e másképp is ’56, és mit tett, illetve nem tett meg az ENSZ ennek kapcsán.

– Már a könyv forrásanyagainak beszerzése is több országot érintő kalandos folyamat volt, sok esetben csak diplomáciai segítséggel tudott hozzájutni a dokumentumokhoz. Hogyan áll most ezek feldolgozásával? Mit gondol, lesz belőlük még egy könyv?
– Nem tervezem, de ez változhat, mivel sok mindent még mindig nem kaptam meg. Ha azok is kutathatók lesznek, teljesen átrajzolhatják az eddig kapott képet. Ez történt az előzményként is fölfogható, 2005-ben megjelent A Bang-Jensen ügy – ’56 nyugati ellenszélben című könyvem esetében is: a megírása közben derült ki, hogy a történet még régebbre nyúlik vissza. Maga a témakör kutatása részemről a rendszerváltás után kezdődött egy dokumentumfilm készítésével, amelynek apropóját az adta, hogy Povl Bang-Jensen dán diplomata 1992-ben posztumusz kitüntetést kapott Göncz Árpád akkori köztársasági elnöktől. Azóta egyre több és izgalmasabb dokumentum került a birtokunkba. Ami pedig az 1956-os „magyar ügyet” illeti, bízom abban, hogy előbb-utóbb megnyílnak azok a levéltárak is – elsősorban Oroszországban –, amelyekhez most nem fértem hozzá.

– Ezek szerint vannak még csontvázak a szekrényben?
– Szerintem teljes hullák vannak ott, ráadásul nem is egy. A három legizgalmasabb moszkvai archívum (az elnöki, a KGB és a katonai) igazából nem kutatható.

A többiből pedig – bár érvényes törvények vannak a dokumentumok nyilvánosságára vonatkozóan – nagyjából „kézi etetéssel” kerülnek csak elő a kikért anyagok.

Tehát ha valakinek szerencséje van, akkor talán talál valamit. Én szerencsés vagyok, mert néhány kollégám el tud jutni ezekbe az archívumokba is, és kapnak valamennyi iratot, amit aztán fel lehet dolgozni. De ugyanez érvényes – és részben a könyv kiadása is ezért késlekedett – az amerikai titkosszolgálatokra is. Noha az úgynevezett Freedom of Information törvény kötelezi a kért iratok kiadására a CIA, az FBI, a szenátus, vagy a külügy archívumait. Ennek ellenére, amikor én több alkalommal is kérelmeztem, szinte semmit nem kaphattam meg abból, amit szerettem volna.

– Mit tehet ilyenkor egy kutató?
– Más utakat keres. Nekem is csak utólag, nem kevés hátszéllel sikerült kikérnem anyagokat, mert szerencsére van egy erős diplomáciai támogatottsága a munkámnak. A magyar külügyminisztérium ugyanis – és ebben mindegyik kormány egységes volt, de kiemelném Németh Zsolt segítségét – a kezdetektől nagyon erőteljesen támogatta ezt a kutatást. Így sikerült az FBI-tól kikérni rengeteg nagyon izgalmas anyagot, amelyeknek bár nagyrésze ki volt takarva, de ezzel együtt is új képet kaphattam főleg arról, hogy az amerikaiak mennyire jólinformáltak voltak az 1956-os magyar forradalom balsorsát illetően az ENSZ-ben. Ugyanez érvényes a szovjetekre is, akik nem csak informáltak voltak, de felelősek is ezért a balsorsért.

– Ön szerint október 23-a után volt valós esély arra, hogy Magyarország szatellit államként maradva nagyobb mozgásteret kapjon?
– Amikor a forradalom kirobbanása után a két, sebtében Budapestre küldött szovjet képviselő, Mikojan és Szuszlov visszatért Moszkvába, elmondták, hogy a konszolidáció feltételét a partnerségben látják, nem az elnyomásban. Erről éles vita kerekedett, és a Malin-jegyzet szerint, amely a politbürónak erről a drámai üléséről tudósít, Mikojan azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz, ha erőt alkalmaznak. Nos, ott volt egyfajta áldott pillanat, azt hiszem. Beszéltek egy nagyobb mozgástér lehetőségéről. Hiszen a szovjeteknek alapvetően azért mégiscsak több kockázattal járt fegyveresen megtartani a szatellitákat, mint egy békés együttműködés keretében engedni, hogy szigorú feltételek között, de önállóbbak legyenek. A magyarokat pedig inspirálta az 1955-ben aláírt osztrák államszerződés példája, bár az egy teljesen más stratégiai helyzetből született meg.

– Mennyire lehetett mindezt komolyan venni?
– Ami ezen az ülésen elhangzott, valószínűleg nem csak szóvirág volt. Nem valószínű, hogy a szovjetek pusztán a jegyzőkönyv kedvéért komolyan végiggondolnak egy olyan lehetőséget, amellyel semmit sem akarnak kezdeni. Azonban kirobbant a szuezi válság, amely úgy tűnt, hogy egy komoly háború eszkalációjával fenyeget, és akkor már úgy döntöttek, hogy nem lehet elengedni egyetlen csatlóst sem, mert mindenkire szükség lesz. Egyéb forrást nem találtam arról, hogy bárki is komolyan kezdett volna dolgozni azon, hogy Moszkva újratervezze a csatlós államokkal való viszonyát.

– Morális krízisként jellemezte az ENSZ magyar ügyhöz való hozzáállását, amelyet Pető Iván is kiemel a könyvről írt kritikájában. De milyen hatással volt a magyar forradalom az ENSZ-re? A könyvet olvasva olyan, mintha egy belső lavina indult volna el.
– Bizonyos értelemben igen, de ezek nagyon mederbe voltak szorítva. Például az ENSZ által létrehozott Magyar Kérdést Vizsgáló Különbizottság jelentése csak hónapokkal a tervezett határidő után készült el, így az ENSZ közgyűlése már nem tudott vele foglalkozni. Az elnök nyáron még összehívhatott volna egy rendkívüli ülésszakot, de őt manipulációval meggyőzték, hogy ezt ne tegye meg.

Morális lavina volt abból a szempontból, hogy maga a jelentés és Magyarország mandátumának felfüggesztése a kádári külügy számára borzasztó arculcsapás volt.

Még ha ezt az ENSZ nem is vette igazán komolyan, hiszen továbbra is beválasztottak minket a különböző bizottságokba, illetve a tagdíjat is beszedték. A „magyar ügy” aztán már egyre kevésbé volt központi téma az ENSZ-ben, egészen addig, amíg 1958-ban Nagy Imrét és társait ki nem végezték. Ekkor döbbentek rá, hogy ezt ők pontosan láthatták volna, sőt: ha időben és drámaian lépnek fel, talán meg is lehetett volna előzni. Végül az amerikai diplomácia nyomására a magyar ügy lekerült a napirendről és a mandátumot visszaadták, cserébe pedig Magyarországon amnesztiát hirdettek. Ez volt az alku.

– És mit gondol a humanitárius segítségnyújtásról?
– A cinizmus és a kétségbeejtő közöny mellett ez egy kiemelendő segélyakció volt, amelyet az ENSZ már közvetlenül a forradalom kitörését követően biztosított a magyaroknak. Ennek során vállalta azt a morális áldozatot is, hogy a passzivitás benyomását kelti annak érdekében, hogy eljuttathassa a segélyt elsősorban Magyarországra, másodsorban pedig a menekültekhez. Ez egy heroikus munka volt. Dag Hammarskjöldnek, az ENSZ akkori főtitkárának a hozzáállása ugyanis az volt, hogy „akkor legalább maradjanak életben”. Nem tudjuk megszabadítani őket a szovjetektől, de ne legyen humanitárius katasztrófa a politikai katasztrófa következtében. Azonban nem vállalhatta fel, hogy az ENSZ álljon a segélyezés mögött, mert akkor Kádárék politikailag könnyen az elejét vehették volna. Ezért a Vöröskereszt juttatta el és osztotta szét a szállítmányokat, amelyeket azonban igazából nagy mértékben az ENSZ biztosított.

– A magyar ügy kivizsgálásáért felelős, már említett Ötös Bizottság tagja volt a rejtélyes körülmények között meghalt Povl Bang-Jensen is. Kiderülhet valaha, hogy halála öngyilkosság vagy gyilkosság volt-e? Egyáltalán van ennek még jelentősége?
– Ha bebizonyosodik, hogy a szovjet, bolgár, magyar vagy keletnémet titkosszolgálatok végre tudtak hajtani egy politikai gyilkosságot New Yorkban, akkor az azért nagyon különös történet. Éppen ez lehet az a részlet, amelyet például a szovjet levéltárak őrizhetnek. Az FBI irataiban találtam erről információt, miszerint 1964-ben két magyar titkosszolga jelezte, hogy Bang-Jensen halála gyilkosság volt. Tehát nem az ő közreműködésükkel, de az ő tudomásukkal történt. Úgy gondolom, az sincs kizárva, hogy a halálával példát akartak statuálni. Én úgy látom, bárki húzta meg a ravaszt, ez gyilkosság volt.

– Mi volt a szándéka, miért lett ő veszélyes?
– Bang-Jensen egy morálisan gondolkodó politikus volt, aki idealistaként volt jelen az ENSZ-ben. Nagyon vigyázott arra, hogy senki ne használhassa föl az ő harcát az ENSZ alapértékeinek aláásására, vagy az ellehetetlenítésére. Ugyanakkor azt próbálta leleplezni – amire bizonyos mértékig mi már választ kaptunk az iratok alapján – hogy a „magyar ügy” kapcsán a szovjetek érdekérvényesítő képessége sokkal erőteljesebb volt, mint az amerikaiaké. Rengeteg olyan mozzanat van, amely evidens szabotázs, és ő maga is szabotázsnak tekintette, úgy is nevezte, de nem tudta bizonyítani, mert nem álltak rendelkezésére azok az iratok, amelyeket mi megtaláltunk. Arról, hogy miért ne legyenek további jelentések, miért ne legyen rendkívüli ülésszak a közgyűlésen, miért osztották ki a különmegbízott szerepét olyan diplomatákra, akik garantáltan semmit nem csináltak, miközben fönntartották annak látszatát, hogy az ENSZ foglalkozik a magyar üggyel. Közben pedig folyamatosan gyűjtötték az információkat, amelyek jöttek is szép számban Magyarországról, ennek pedig egyre több halálos ítélet lett a következménye. Rendkívül lelkiismeretlenül bántak ezekkel a szenzitív iratokkal, amelyek alapján könnyedén azonosíthatók voltak a tanúk, és az otthoni kapcsolataik, akik kijuttatták az információkat és így tovább. Mindez pedig akkoriban, a kádári jogrendben hazaárulásnak minősült.

– A könyv sorai közül egy érzelmekkel teli hang is kihallatszik. Tudatos döntés volt?
– Ez nem egy hagyományos történetírás, de én ezt bizonyos értelemben nem bánom, mert ez mozgásteret is biztosított, hogy másfajta beszédmódot követhessek. Nem vagyok hivatásos történész, a pályámat íróként kezdtem esszékkel meg drámákkal, ezért bennem a szigorú fegyelem nem úgy működik, mint egy történésznél, hogy beszéljenek önmagukért a dokumentumok, ami egyébként teljesen jogos elvárás. Úgy gondolom, hogy ha bizonyos értelemben drasztikusabban vagy drámaibban fogalmazok, az talán az olvasó érdeklődését is jobban fölkelti. De az biztos, hogy kockázatos. Ami fontos volt számomra, hogy ez egy tudományos alapossággal megírt, ugyanakkor olvasmányos könyv legyen.

NAGY ANDRÁS korábbi művei: Szöveg / színház; Az árnyjátékos; A Beng –Jansenn-ügy – ’56 nyugati ellENSZélben