Huhák Heléna: Agitátorok | Pető Iván kritikája
A diktatórikus rendszerek egyik jellegzetessége, hogy a nyilvános terek mellett a magánszférát is uralni akarják. A kommunizmus legsötétebb éveiben az agitátorok az otthonukban keresték fel az embereket, hogy meggyőzzék őket a Párt követte politika helyességéről. A lakosság bekerítését, a népnevelők tevékenységét elemezte munkájában a fiatal történész, Huhák Heléna.
A könyv témája a magyarországi kommunista rendszer legsötétebb éveinek (1948–1953) családlátogató, népnevelő tevékenysége. Bár a totalitarizmus megnevezés nem kimondottan erre a vonásra épül, az ilyen rendszerek egyik jellegzetessége, hogy nem elégszenek meg a nyilvános terek fölötti hatalommal, hanem a magánszférát is uralni kívánják. A népnevelői hálózat tagjai otthonukban keresték fel az embereket, és kísérelték meg a rendszer normáiról, aktuális kampánycéljai támogatásáról meggyőzni őket. Ezzel vált teljessé a lakosság „bekerítése”, hiszen a politikai „nevelés” számára a döntő többség a munkahelyen elérhető volt, de az akkor még viszonylag nagyszámú háztartásbeli, a nyugdíjasok és a falusiak jelentős része csak így volt „befogható”.
A népnevelés a párt elképzeléseihez képest tökéletlenül, sok hibával, rosszul szervezetten működött, mint azt a szerző bemutatja, de nem válik az írásból egyértelművé, hogy „természetes halállal” múlt ki. A Nagy Imre-kormány 1953-as megalakulását követően, majd Rákosi hatalomba visszatérése után az állampárt „vonala” eléggé cikcakkos volt, úgyhogy azt az „egyszerű” népnevelők nem követhették, képviselhették, így a tevékenység leállt. (Annak ellenére, hogy mint a 2000-ben elhunyt történész, Szabó Miklós posztumusz kiadású könyvének címe mondja, A jó kommunista szilárdan együtt ingadozik a Párttal.) 1956 után a kádári politika egyik újítása pedig éppen az lett, hogy annak, aki nem folytatott rendszerkritikus tevékenységet, a magánszféráját igyekeztek nyugton hagyni. Sőt a berendezkedés egyik oszlopává vált az „aki nincs ellenünk, az velünk van” mondattal megjelenített gyakorlat, miszerint, szemben a korábbi korszakkal, nem kívánták meg a rendszer melletti elkötelezettség folyamatos felmutatását.
A magánélet, a szerény keretek közötti individuális, családi gyarapodás felé fordulás egyenesen normává válhatott. A népnevelőkhöz hasonló, zaklatásszámba menő agitációs „látogatás” módszere az 1950-es, 1960-as évek fordulóján, a tsz-szervezés idején tért vissza időlegesen, de érdemi különbségekkel. Míg a „klasszikus” népnevelő feladat – amint a könyvből kitetszik – „multifunkcionális” volt, maguk a népnevelők pedig többnyire a lakóhelyi pártszervezetekből kerültek ki, addig a tsz-agitátorok egyetlen feladatra, a beléptetésre koncentráltak, ők maguk pedig a falvak szempontjából kívülről jött, elég jelentős részben városi emberek voltak.
Szerencsésebb lett volna, ha a könyv címe Agitátorok helyett Népnevelők. Bár e szavak csupán minimális jelentéskülönbséggel bíró szinonimák, az utóbbi mégis, időben és térben is egyértelműbben fedi le a bemutatott tevékenységet.
Azt is érdemes megemlíteni, hogy az Agitátorok címet „lefoglalta” a Magyar Dezső rendezte, 1969-ben elkészült, de csak 1986-ban nyilvánosságra engedett játékfilm. Ez az 1919-ben játszódó alkotás legalább annyira szól forgatásának időszakáról, mint a Tanácsköztársaságról, így bár kétszeresen is a kommunista rendszer a témája, és ennyiben hasonló Huhák Heléna művéhez, de az aspektusoknak természetesen nincs sok közük egymáshoz.
A könyv alcíme, Kommunista mozgósítás a pártállam kiépítésének mindennapjaiban (1948–1953) némileg félrevezető, többet ígér, mint amivel a szerző foglalkozik. A mozgósításnak ugyanis csak egyik, bár jellegzetes, de nem a legjelentősebb szelete volt a családlátogató népnevelés. A munkaversenyről, az újító mozgalomról, a munkahelyi gyűlésekről, a Szabad Nép-félórákról, a fém- és papírgyűjtési, vagy mondjuk a kollorádóbogár-irtási és más kampányokról itt nem esik szó. Ne legyen félreértés, a népnevelés könyvben elemzett formája így is tömegeket érintett. A szerző adatai szerint az 1948-as 15 ezres agitátorgárda 1951-re 130-140 ezer főre duzzadt, a csúcson, 1953-ban 425 ezer népnevelőről tudtak.
A kötet az Ablonczy Balázs és Müller Rolf által szerkesztett Modern Magyar Történelem sorozat darabjaként látott napvilágot a Jaffa kiadónál. Korábban, Veszprémy László Bernát munkájáról (1921) írva e hasábokon dicsértem e könyvek borítóját. Hegyi Péter a fotók grafikai korrekciójával szinte mindig érzékelteti: a történeti feldolgozás interpretáció és nem „maga a történelem”. Első ránézésre a mostani borító is hasonlít a sorozat többi darabjára, amennyiben egy Szabad Népben 1951-ben megjelent, fekete-fehér fénykép színezett változata. Ezúttal azonban éppen az elidegenítő effektus maradt el, ugyanis a képen bemutatott szituáció szokványosnak nevezhető: három munkás, egyikük egy papírból mutat, magyaráz valamit társainak, nyilván az elvégzendő feladatról. Ennek nincs köze sem a tágabb értelemben tekintett agitációhoz, sem a népneveléshez.
A sztálini korszak kommunista rendszereiben, de a Szovjetunióban még az 1970-es években is forgalomban volt egy olyan magyarázat, miszerint attól még, hogy valaki nem eléggé képzett, ismeretei a világról meglehetősen hézagosak, a párttagság révén ideológiailag lehet fejlettebb azoknál, akik nagyobb tudásúak. A népnevelők jelentős része nyilván ilyesfajta öntudattal végezte pártfeladatát. A könyv adatai szerint ugyanis 1953-ban a budapesti népnevelők 43 százalékának volt hat, további 36 százalékának nyolc elemije, az iskolázottsági adatok ismeretében vidéken ennél csak rosszabb lehetett a helyzet. Így az Agitátorok témája, maga a nevelő/nevelt szituáció, az iskolázatlan népnevelők jelentéstevő írásbelisége, de egyáltalán, a kor utólag bornírtnak látott megnyilvánulásai jócskán kínálnának lehetőséget dehonesztáló megjegyzésekre, az olvasót szórakoztató idézetekre.
Huhák Heléna azonban elkerüli az ilyesmit, hangja a szó tudományos értelmében mindvégig hűvös, tárgyilagos. Noha a könyv szűkebb témával foglalkozik, mint amit az alcíme jelez, ugyanakkor a népnevelői tevékenységet, annak történeti értelmezését rendkívüli alapossággal, több oldalról megközelítve vizsgálja.
Ennek az elmélyültségnek viszont az a következménye, hogy a szöveg nem egy helyen túlírt, az olvasó már megértette a szerző interpretációját, amikor minimális eltérésekkel újra meg újra elolvashatja a következtetéseket.
„Elsősorban az érdekelt, hogy a mindennapokban kik, hol, mikor, hogyan és miért művelték a »politikai felvilágosítást«, és miként történhetett meg, hogy a kommunista ideológiát addig alig vagy egyáltalán nem ismerő országban ennek az ideológiának a nevében viszonylag rövid idő alatt tömegeket tudtak politikai részvételre mozgósítani”, írja a szerző. Érdekes kérdés, de nem mellékes, hogy milyen hatékonysággal működött a mozgósítás. Nyilvánvaló, szerepet kapott a szocialista, kommunista rendszer erényeiről szóló, sokféle módon megjelenő agitáció meggyőző ereje is, de ugyanakkor erőteljesen hatott a kényszer is, valamint, hogy az érintettek számára világosabbá váltak az elvárt normák, az alkalmazkodás, a mimikri szempontjai.
A könyv egyik erénye, hogy nem az úgynevezett nagypolitikát, a politikai döntések felsőbb szintjeit vizsgálja, hanem a párthierarchia alsó végpontjainak szinte feltáratlan tevékenységét, a politikai részvétel sajátos formáit. Azt a többnyire kellemetlen szituációt, amikor a népnevelők hívatlanul jelentek meg a lakások ajtajában, majd „leadták” a felülről kapott instrukcióknak megfelelő szövegeket. De Huhák Heléna ennél messze mélyebbre hatol. Figyelmének középpontjában az áll, hogy a frontális népnevelő/-nevelt szituáción túl milyen további, részben tudatos, részben nem szándékolt, tervezett elemek társultak a tevékenységhez.
Bár a szerző nem használja a párhuzamot, de leírása azt mutatja, hogy a házi agitáció a népnevelők, a lakóhelyi pártszervezetek „egyszerű” párttagjai szempontjából némileg hasonlatos volt a tengerészetnél bevett, sokszor értelmetlennek tetsző, sűrű fedélzetmosáshoz, a katonaságnál pedig a hasonló jellegű folyósómosáshoz. Az évszázados praxis értelme, hogy a legénységet foglalkoztatni kell, mert ha nincs feladat, nincs megfelelő fegyelem, hadrafoghatóság sem. A könyvből kitetszik, hogy például az utókor által tét nélkülinek látott 1949-es „választás” előtt egyetlen XIII. kerületi pártkörzetben, egyetlen hét alatt 243 népnevelő 845 jelentést írt a munkájáról. (A Révész Sándor által írt, a magyar választások történetéről szóló könyvről itt olvashatnak, a szerzővel készült interjút pedig itt találják.)
Az aktív elkötelezettséget kifelé demonstráló, ugyanakkor a párttal való aktív kapcsolatot biztosító agitátori feladat során a „nevelteket” szoktatták a rendszer nyelvéhez, de maguk a „nevelők” is tanulták a kommunistáktól elvárt beszédmódot.
Az újnak számító szavakat és nyelvi szerkezeteket ugyanúgy, miként a megkívánt magatartási normákat is. „A döntéshozók által kínált nyelv birtokbavételével, szóhasználatának elsajátításával a társadalom tagjai megteremtették annak látszatát, hogy részeseivé lettek a »hivatalos társadalomnak«”, írja Huhák. A népnevelő nemcsak nevelt, hanem diskurzust is folytatott. A könyv bemutatja, hogy a lakossági panaszokra az agitátorok egyrészt igyekeztek magyarázatot adni, másrészt jelentéseikben az ilyen megnyilvánulásokra okot adó tényeket orvosolandó hibaként exponálták, olykor azonban a véleményt a rendszer szempontjából ellenséges nézetként interpretálták.
A népnevelők repertoárjából – az elégedetlenkedőkről vagy éppen rendszerellenes magatartásról az illetékes alsó szintű pártszervezeteknek készített kötelező beszámolók mellett – nem hiányoztak a politikai rendőrségnek tett alkalmankénti fel- vagy bejelentések sem. A népnevelő így, ha volt ilyesmire hajlama, abban különbözött a besúgóktól, ügynököktől, hogy az utóbbiak fedésben „dolgoztak”, míg az előbbiekről elvben tudták, hogy a pártot képviselik, ugyanúgy, mint a munkahelyi pártszervezetek függetlenített emberei. Az agitátorok, hasonlóan a besúgók egy részéhez, amikor orvosolandó hibákról, hiányosságokról tájékoztatták feletteseiket, gyakran személyes szempontjaikat, máskor jobbító szándékukat is beleszőtték beszámolóikba.
A népnevelőhálózat a rendszer önbecsapásként is működött. Tevékenységük révén úgy tűnt – olvashatjuk a szerző véleményét –, hogy a rendszer stabil, kellő számú aktív párttag tüsténkedik, a lakosság sikeresen mobilizálható a különféle kampányokra.
