PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Hosszú évek óta tudósít a világ háború sújtotta övezeteiből. Hol az irodalom gazdagabb, hol a tudósítások szikárabb nyelvén beszél a múlhatatlan emberi agresszióról. Legújabb könyvében (itt olvashat róla bővebben) tíz évnyi szenvedést, tíz évnyi poklot mutatott meg a saját fényképei és az újságból, könyvekből kimaradt gondolatok révén. A haditudósító életéről és félelmeiről beszélgettünk az új frontvonal, Ukrajna kapcsán is.
– Amikor az interjúra felkérő levelemet írtam, épp New Yorkból tartottál Ukrajnába, hogy újra a frontvonalról tudósíts. A kíváncsiság mindig képes ilyenkor legyőzni a félelmet? Vagy az a legjobb, ha nem is gondolkodik az ember efféléken, csak megy és teszi a dolgát?
– Nem gondolom, hogy egy háború esetén a kíváncsiság kifejezés írná le leginkább azt az érzést, ami ilyenkor az emberben munkál. Már a New York–Frankfurt repülőjáraton nagyjából egyértelmű volt, hogy hová megyek és hogyan. A félelem akkor kezdődött, amikor megláttam az invázió hírét. Nem teheted meg, hogy nem gondolkodsz el ilyenkor, mert az nagyon hamar tragédiához vezet. Nem azzal győzöd le a félelemedet, hogy nem gondolkozol, hanem azzal, ha használod, és ami a legfontosabb, artikulálod.
– Megrázó pillanata a könyvnek, amikor arról beszélsz, hogy álmatlan éjszakákon megjelennek azoknak a szellemei, akiket láttál meghalni. Ki vagy mi adhat ilyenkor menedéket?
– Azt gondolom, hogy a biztos családi háttér. Annak tudata, hogy nem vagy egyedül. Sokaknak segít a terápia is. Itt is fontos, hogy az ember artikulálja magában a félelmeket, tudjon róla, hogy ott vannak a tudatalattijában a kísértetek, és nem szabad kiengedni őket. Nem ismerek olyan háborús tudósítót, aki például hallucinogénekkel kapcsolódna ki. Ebben a munkában vannak csontvázak, amiket jobb a szekrényben hagyni. Rosszabb estéken persze ezek előjönnek az emberben, a disszonanciát meg az okozza, hogy a mi kultúránk szerint a halált nem lenne szabad látni.
– Hogyan lehet ezt épp ésszel kibírni?
– A fegyelem az, ami számít. Hogy tudod, mi ez, és miért erre gondolsz hajnali háromkor, mi történik veled. Nem őrülhetsz meg, nem törhetsz össze, mert a kísértetek órája, mint minden, elmúlik. Légy fegyelmezett, ennyi.
– Azt írod a bevezetésben, hogy amiket láttál, nem vitt közelebb az ember megértéséhez. Ez önmagad megértésével is így van? Többet tudtál meg magadról ezekben a földi poklokban?
– F. Scott Fitzgerald írja Az Édentől messze című debütáló regénye végén, azt adja a főhőse szájába, hogy: ismerem magam. Így kiált fel a főszereplő, de ez volt minden. Azt hiszem, ennyit tudok én is mondani erről.
– Mi veszett el belőled haditudósítóként?
– Teljes mértékben immunis lettem az erőszakra. A normális gátlások, tehát például a vér látványa nem vált ki belőlem semmit, már nem működnek bennem. Ez nagyon veszélyes, és azt hiszem, tényleg szerencsém volt, hogy miközben tartott a magánéleti válságom, és két háború között ültem különböző helyeken az éjszakában, nem történt velem tragédia.
Konkrét félelmem volt, hogy egy italokkal terhelt estén beleállok valamilyen kötözködésbe, és mire észreveszem, mi történik, valaki meghal.
Ezt most ne emberkedésnek gondold, nem arról van szó, hogy én aztán bárkivel összeakaszkodom, hanem arról, hogy ha elveszítem az önuralmam egy rossz helyzetben, nem tudok úgy leállni, mint a legtöbb ember. Ettől rettegtem leginkább, hogy elveszítem a kontrollt, és valami marha miatt börtönbe kerülök.
– Volt, hogy közel voltál ehhez?
– Hat éve, amióta Eszter a feleségem, nincs olyan, hogy elveszíteném a kontrollt. Persze ez a hideg sötétség ott van az ember lelkében. Ott is marad, mert rázártam az ajtót. Felépítettünk egy másik életet. A normális gátlásokat veszi el az emberből ez a munka, és marad annak a borzasztó tudása, hogy az ember száz kiló hús és csont, más semmi.
– És mi az, amit hozzád tett, amivel gazdagított?
– Ugyanezt adta hozzá is. Kiválóan szórakoztam, amikor valamelyik félkegyelmű az Élet és irodalomban azt írta az egyik könyvemről, hogy nem tudom ábrázolni az emberi agressziót. Nyilván személyeskedő gonoszkodás volt az egész, de ennél a mondatnál be is fejeztem a dühöngést.
– Mi dühített fel?
– Az egyetlen kortárs magyar szépíró vagyok, aki vagy száz ember erőszakos halálát nézte végig, fényképezte le. Az egyik esztétikai tételmondatom, hogy ne írj olyasmiről, amit nem ismersz. És akkor van a kritikus, ül a tuti egzisztenciájában, a kis katedráján a mindentudás hübriszével, és fantáziál az agresszióról, meg annak ábrázolásáról, holott sosem találkozott vele. Egyszerűen képtelen voltam komolyan venni, vagy haragudni rá. Én tudom, hogy miről beszélek, és mit írok le, ő nem.
– Kemény szavakkal beszélsz az európai érzékenységről is, amelyet sért a halál látványa a fotókon, viszont nem sérti, amikor az adójából bombákat és titkos háborúkat finanszíroznak. Ennyire képmutatóak lennénk? Olyan sok békeév telt el, hogy már nem tudjuk felfogni a valódi háborút?
– Igen. Képmutatás és mindennek tudása jellemez minket. Mindenre van egy megoldásunk, mindent nagyon ununk. Gyakorlatilag a kényelmi szempontok dominálnak mindent egész életünkben, és kizárólag a kényelemért teszünk bármit is. A kényelmetlen dolgokat kiszerveztük az életünkből. A koronavírus-járvány csak az előjátéka volt annak az igazi katasztrófának, ami a bozótos mélyén készülődik valahol.
– Mi táplálja ezt a megérzésed?
– Közel-Kelet és Afrika túlnépesedett. Afrikában iszonyatos ütemben zajlik a dzsungelek, a még vad területek megművelése. Rengeteg kapcsolat jön így létre a vadállománnyal, iszonyatosan nagy az esélye az átugrásoknak, mutációknak (a gazdaváltásokról és annak veszélyeiről itt olvashat bővebben – a szerk.) A COVID-19 gyakorlatilag maga volt Isten kegyelme, mert ha megnézed, akkor kiderül, hogy statisztikailag nagyon alacsony volt a halálozási arány. Hatalmas szerencséje volt az emberiségnek.
Abban az álomvilágban élünk, hogy olyan nem fordulhat elő velünk, mint a középkorban, hogy országokat söpör ki a pestis, pedig ez a valóság.
Az orvostudomány fejlődésével nyilván volt pár remek évszázadunk, de csak idő kérdése szerintem, hogy megjelenjen egy hasonlóan fertőző, ellenben még halálosabb betegség.
– „Az a munkád, hogy eladd másik privát poklát, úgy, mintha értenéd vagy közöd lenne hozzá”, mondja a Valahol a határon című novella főszereplője az első kötetedben. Te is éreztél így már a tudósítások kapcsán?
– Ebben a munkában nincs olyan, hogy ne lenne szekunder szégyened. Most Kijevben, miközben a légópincében fotóztuk a terhes anyákat, vagy a meggyilkolt mentős temetését, azon gondolkoztam, hogy ez tényleg a nyomor és a szenvedés vámszedése. Az vigasztalt, hogy volt értelme megmutatni, hiszen Európa és Magyarország is megmozdult, sikerült áttörni az embereket egymástól elszigetelő üvegbúrát. A legtöbbször azonban nincs vigasztalás.
– Ha a gyermeked is erre a pályára készülne, mit mondanál neki?
– Megkérdeznem, hová akar menni, aztán elkezdenék keresgélni, hogy kit ismerek ott. Próbálnék konstruktív lenni, és nem akadály. Ez a feladatom apaként. Csak remélhetem, hogy nem ezt fogja választani.
JÁSZBERÉNYI SÁNDOR legutóbbi művei: A varjúkirály; A lélek legszebb éjszakája; Budapest–Kairó.
