KÖNYVTERASZ
Úgy lett igazán autentikus az áprilisi hónap, vagy a költészet havának listája, hogy igazából nem is terveztük. A listán szinte magától értetődően vannak jelen a fontosabbnál fontosabb kötetek, és szorult hátra a próza. Javarészt olyan költők szólalnak meg itt, akik nem kapkodják el a megjelenést, nem arra hajtanak, hogy minden áron forogjon a nevük. Akkor beszélnek, ha mondandójuk van. Ha valóban megérett bennük a szó, a kép, a vers.
Egyáltalán nem szülinapi ajándéknak szántuk Kukorelly Endrének a lista első helyét. Inkább úgy fogalmaznánk, hogy ő lepett meg minket a hetvenedik életévét betöltve egy igen erős kötettel. Sőt: igazából egyet kell értenünk a fülszöveg állításával: az Istenem, ne romolj minden bizonnyal a legerősebb költői munkája. A verseket író Kukorelly egyébként szinte már óramű pontossággal jelentkezik tízévente önálló kötettel (2011-ben jelent meg a szintén rá jellemző kötetcímmel a Mennyit hibázok, te úristen).
A megtorpanó, toporgó, időnként önmagát kiigazító, a vers készülésének vagy épp a megfogalmazás pillanatát visszaadó szövegeivel mindig is nagyon gyorsan be tudta húzni az olvasót, kvázi azzal, hogy cinkosává tette. Az új kötet e tekintetben lendületesebb (már az ő mértékével), miközben elmélyültebb, morfondírozósabb, és igen-igen takarékos. Hetvenévesen már nem akar nagyon trükközni az ember, már nincsenek nagy mutatványok: a vers vagy önmagát írja, vagy nem írja sehogy. Az új könyvben nagyon hamar megtaláljuk a hozzánk igazán közel állókat (én az elmúlt napokban az Élet és nem ciklus darabjait olvastam el újra és újra). Miközben persze azért mégis van mutatvány, és mégis van nagy trükk: összehozni az orr alatti dörmögős iróniát az elmúlás-fonnyadás mindennapi súlyos tapasztalataival. A forrót a hideggel, hogy az egy pillanatig se legyen langyos.
Mesterházi Mónika új „kötete nem azért vékony, mert a sorozat ezt igényli, hanem belülről, a szerzőből eredeztethetően. Szigorúan megválasztott szavak, jól kezelt alapos műveltség, finom kultúra és lekaparhatatlan melankólia – így jellemezhető talán a legjobban”, írta a könyvről kritikusunk, Demény Péter. A Nem félek című verseskötetben is érződik a korábbi, még 1997-ben megjelent kötet és a mostani közötti távolság, az idő valahogy még nagyobb súlyt ad ennek a finom, visszafogott, mégis erőtől duzzadó költészetnek. Mert az van a higgadtságában, a hiányok csöndes szemrevételezésében, a mindennapi élet apró kisiklásaiban vagy váratlanságaiban, és a fellobbanó indulatban is, amikor a romagyilkosságok kapcsán szólal meg.
„Nagyon rossz volt azt látni, hogy a társadalmat ez nem kavarja fel. Hogy amikor Tatárszentgyörgyön egy kisgyereket is meggyilkoltak, még mindig találkoztam olyan értelmiségivel, egymás után néhánnyal, mivel direkt provokáltam a hírrel ezeket a távolabbi ismerőseimet, akik azt kérdezték, nem egymásra lövöldöznek-e a cigányok”, nyilatkozta lapunknak Mesterházi.
A harmadik helyre Aczél Géza faltól falig, pontosabban lapszéltől lapszélig tartó versei kerültek, a (szino)líra 3. Amellyel ünnepélyesen be is fejezi a befejezhetetlent, hiszen, ahogy azt a borítószöveg is jelzi, kábé százötven év kellene ahhoz, hogy értelmező szótárának minden egyes szavához hozzárendeljen egy költeményt. Vagyis hogy a 2014-ben elkezdett vállalkozás legalább elérje a túlsó parton várakozó B betűs szavakat. A kézirat itt megszakad, áll az utolsó, asztalterítő című vers után. És ez úgy zuhan rá a már elkészült versekre, mint egy döndülő csapóajtó.
„A világban csalódott, a világból kiábrándult, de a világot a nyelv vasmarkában megfegyelmezni képes költő remek kötete ez, s olvasóként kizárólag azért szurkolok, hogy a hátsó borító szövege hamis előrejelzésnek bizonyuljon. Nagyon szeretnék írni a (szino)líra 13. című kötetről is, a halál ugyanis várhat – már meg van verselve”, írta a kötetről kritikusunk Kácsor Zsolt.
Nehéz elhinni, hogy a szerelem lobogása vagy annak hiánya közé, illetve a házasság, párkapcsolat, gyereknevelés mindennapos gondjai mellé be lehetne tuszkolni még bármilyen költészetet.
Hiszen ez már a próza világa. Székely Szabolcs hitvesi lírája viszont csattanós válasz a kételyeinkre. De talán nem véletlen, hogy tizenhat évet kellett várni arra, hogy ez a költészet is, a házasélet is beérjen, hogy felvillantsa azokat a szűkös és félhomályos tereket, amelyeket a szeretetnek és a lassan erodálódó szavaknak is be kell lakniuk. A végeredmény pedig egy igen emlékezetes kötet.
„Szerencsére Székely kérlelhetetlen intellektusa szavatol azért, hogy fel se merülhessen: a versek szituatív szemléltetései és értékválasztásai a színes-szagos magazinok szex-szerelem-gyengédség rovatainak konyhapszichologizáló árnyaltsági szintjére redukálódjanak. Szintén megóv minket a kötet a »per egyéni szocproblem« jellegű, tolakodó direktség, privatizálás csapdáitól”, írta A beszélgetés történetéről kritikusunk Nyerges Gábor Ádám.
A fiatal költő, Nagy Márta Júlia második kötete zárja e havi listánkat, és ebben a kötetben (Elígért lány) épp az az izgalmas, ami a fenti kötetekből úgymond kimaradt: az indázó, gazdag versnyelv, a színeiben tobzódó „szecessziós fantasyvilág”, amelyben egyik meglepő kép éri a másikat, és épp olyan fontos egy-egy mesealak, mint a való világ repeszei. Ha a fenti kötetekben a visszafogottságot, a kevés szóból való építkezést dicsértük, itt épp az ellenkezőjét kell tennünk: a szinte már buján burjánzó elevenséget, amely után csak úgy lohol az olvasó, miközben szinte minden oldalon szembejön vele valamilyen váratlan, meghökkentő fordulat. „Voltak pedig viharok, / amiken átvágtam érted. / Felnyaláboltalak, / és vittelek, hogy lefektesselek, / és férgeket fejtem a mellemből.”
