KÖNYVTERASZ
Az utóbbi napokban egyre nagyobb és elkeseredettebb vita bontakozott ki Háy János kisregénye kapcsán, amelyet az oldalunk az elmúlt év egyik legjobb könyvének választott (a toplistát itt nézheti meg). Sokan rasszizmussal, cigányellenességel vádolták, Kemény István erre reagált a nekünk adott interjúja kapcsán.
Nem szokás egy interjúhoz utólag bármit hozzáfűzni, de most szeretnék kivételt kérni. A velem készült, tegnap megjelent interjú utolsó kérdése arról szólt, hogy hogyan érzem magam a mai kulturális életben. Úgy érzem, muszáj az erre adott válaszomat kibővíteni. Az elmúlt héten kibontakozott egy szenvedélyes, vádakkal, személyeskedéssel teli vita Háy János Mamikám című regényéről (itt olvashat róla bővebben), ami a hétvégén már a nagy portálokra is eljutott. A vita alapja, hogy vannak, akik ezt a regényt rasszistának és nőellenesnek tartják. Én azt hittem, hogy aki Háy János sokkötetes életművéből akár csak két oldalt is elolvasott, teljes abszurditásnak fogja tartani ezeket a vádakat, de tévedtem: lehetséges olyan szemszög, ahonnan cigányellenes, nőellenes sztereotípiák gyűjteményének látszik ez a regény.
Őszinte érzésekkel nem akarok vitatkozni. Csak azt szeretném elmondani, hogy Háy Jánost (vele itt olvashat interjút) az egyik legnagyobb élő magyar írónak tartom, akinél talán senki nem adott átfogóbb képet az elmúlt fél évszázad magyar társadalmáról. Sötétebbet se nagyon, az igaz. És elkeseredettebbet, tragikusabbat, pontosabbat se. A Mamikám az én számomra katartikus olvasmányélmény volt. Egy, a görög klasszikusokhoz mérhető végzettragédiát találtam benne, az elbeszélő cigány nőben, a „jánkában” és anyai barátnőjében, „mamikámban” pedig két felejthetetlen irodalmi nőalakot. Kapcsolatukban, ami cigány és nemcigány, idős és fiatal nő viszonya, természetesek a konfliktusok, ahogy az egymásra találások, a szeretet, harag, megbocsátás, gyanakvás, félreértés, megértés, tisztelet és szolidaritás is.
Kettejük története két tündökletes intellektus megrázó és felkavaró pusztulása. Mindezen kívül számomra a Mamikám arról a félelmetes, sok évszázada tartó folyamatról szól, hogy a rendszerszintű nyomor, önpusztítás, szegénység, tudatlanság saját magát reprodukálja, és nemhogy a szereplők életét, de nemzedékeket tesz tönkre, sorra, egyiket a másik után, menetrendszerűen, borzalmas nyugalommal. A Mamikámból úgy süt ki az író tehetetlen dühe ez ellen, mint A Hortobágy poétájából, vagy a Rozsdatemetőből.
De tényleg lehet mindezt máshogy is látni, és őszintén máshogy érezni. Ez nem baj. De a személyeskedés és vádaskodás nemcsak Háy János életművéhez méltatlan, hanem a valódi rasszizmus, a valódi nőellenesség elleni harc ügyéhez és a magyar kultúrához is: az ilyen hangnemű viták csak saját magukat reprodukálják, és közben végzet- és menetrendszerűen temetik maguk alá a vitázók nemzedékeit.
