KÖNYVTERASZ
Nem múlhat vagy kezdődhet el az új év leltárkészítés nélkül, így mi is számbavettük, hogy számunkra melyek voltak a tavalyi év legfontosabb és legjobb könyvei. Öt verseskötet, négy regény és egy kisregény került fel végül a listára, fontos és emlékezetes művek, amelyek elviselhetővé tették a háborút és szegénységet, érthetővé tették a múlandóság és a bálnák énekét, majd hidegen tálalták az apokalipszist.
10.
„Tudatosan törekedtem arra, hogy amennyire csak tudom, lecsupaszítsam a líranyelvemet. Egyrészt olyan hangot szerettem volna kialakítani, amely az első verseskötetem megszólalásmódjától eltérően nem hasonlatokkal és jelzős szerkezetekkel mutat rá valamire, hanem csendesebben, visszafogottabban beszél. Pontosabban a kimértsége, a takarékossága révén irányítja a figyelmet a látni és láttatni kívánt dolgokra”, nyilatkozta lapunknak adott interjújában Juhász Tibor második verseskötete kapcsán. Ez a fegyelmezett minimalizmus és a remek arányérzékű poétika ugyanakkor arra is képes, hogy a mélyszegénység reménytelen helyszínein csillogtassa meg az otthonosság furcsa érzetét is. Nemhiába fogalmazott így a kritikusunk, Nyerges Gábor Ádám a kötet kapcsán: „Mostanában, amikor a magyar líra elmúlt évtizedének egyik legfőbb fejleménye, hogy az irodalmi közízlés újra nem eltartott kisujjal fogadja az úgynevezett társadalom problémáinak megjelenését a művekben (…), különösképpen fontos nem csupán a »megalázottak és megnyomorítottak« látóterünkből gyakran kieső (kizárt!) életének fókuszba emelése, hanem annak mikéntje is. Juhász, életkora és irodalmi pályájának még jócskán »fiatal« felében járva (mondjuk úgy: első szakaszában) is már számos pályatársát megszégyenítő bölcsességgel tudja, mennyivel erőteljesebb, igazabb-teljesebb képet lehet árnyalva, több tónussal festeni, mintha oldalról oldalra csak elborzasztani és nyomasztani kívánna.” (Scolar, 68 oldal, 1790 Ft)
9.
Az, hogy az irodalomból van út a politika felé, már sokszor láttuk, azt viszont már kevésbé, hogy a hatalom érintése után még lehet érvényes, sőt: kiemelkedő költészetet művelni. Ahogy Markó Béla nyilatkozta lapunknak: „az újabb verseim tényleg egészen mindennapi emlékekből indulnak ki, néha politikai vagy közéleti pillanatokról szólnak, de úgy, hogy megpróbálom felfejteni, mi van mögöttük. Ma már tudom, hogy mindenről lehet beszélni a költészetben, nincsenek jelentéktelen témák, mert az értelmezéstől függ minden. Ilyen értelmező verseket írok mostanában, és szeretném a megírás módját is érzékeltetni, nekifutok, megtorpanok, aztán ismét nekieredek.” A könyv a megtorpanások mellett a kínzó kérdések és a megrendítő válaszok kötete is volt. Ahogy kritikusunk, Boka László írt róla: „Az Egy mondat a szabadságról már olyan erőteljes Markó-kötet volt, amelyről a teljes kortárs magyar líra palettáján beszélni kellett. Ezt folytatta most A haza milyen?, amely az egyén ön- és létfaggató kérdéseit, szép emlékei mellett félelmeit, nyomorúságát hitbéli gyötrelmeit és kiútkereséseit, az összegző, sztoikus és nagyon is higgadt visszapillantásban a hétköznapok és a művészet apró párhuzamait, az irodalom magasba emelő erőit, de mindenekelőtt Markó sokrétű szkepszisét szólaltatja meg. A belső költői hang talán most ért a zenitjére, s mondhatni véglegesen felszabadult már a »talpig öltönyben és talpig nyakkendőben és talpig politikában« egykori élethelyzetektől.” (Kalligram, 157 oldal, 3500 Ft)
8.
„Abból, amit olvastam, és mély nyomot hagyott bennem, a viszonylag kortárs irodalomból csak Bálint Tibor, Barnás Ferenc, Jászberényi Sándor és Tar Sándor keltette fel annyira a szegénység érzetét, mint a Hűlt helyem. A miskolci, Avas alatti részek gyönyörűek és felkavaróak, a patkány mellett evő szerencsétlen Keszi néni, aki óránként tudtul adja férje haldoklását; Motoros Mária, az istentelen méretű asszony, aki szüntelenül káromkodik és verekszik; Babu Béla, aki folyton meg akarja ölni a feleségét – mindez hiteles és vérbeli, nem bármilyen alaposan dokumentált háttér. Az elbeszélő nem történetekből ismeri a megalázó nyomort, hanem tapasztalatból”, írta Demény Péter a kritikájában. A tárcanovelláit összegyűjtő kötetei után most regényben bontotta ki az olvasói előtt már nem ismeretlen világot Keresztury Tibor. Hét többé-kevésbé összefüggő fejezetből áll össze a könyv íve, amely a nyomor és a kiszolgáltatottság majd minden fajtáját felvillantja a pszichikaitól az egzisztenciálisig. Totális leépülés, szorongások, az alkoholizmus stációi tárulnak fel, ám mindez mégsem válik nyomasztóvá, mert olyan varázslatos humor és irónia járja át, hogy szinte magunk sem hisszük el, hogy nevetni tudunk a pokol eme bugyrain. „Szilánkos, szálkás, sprőd, karcoló gyónás. Keresztury az önsajnálat minimumával dolgozik. A mondatok pontosak, ziláltak, mondhatni kétely nélkül kétségbeesettek. Ösztövér, megrendítő könyv ez.” (Magvető, 304 oldal, 4499 Ft)
7.
Bartók Imre regényei egyszerre izgalmas kihívások és fricskák a műfaji tisztasághoz és egyszínűséghez szokott olvasónak. Provokációk és nagyívű utazások, amelyben együtt kavarog „a görög mitológiától a transzgenerációs traumán keresztül a kozmikus horrorig” szinte minden. Hiszen az érdekli, árulta el a vele való beszélgetésben, hogy miként „hat egymásra, miként gazdagítja egymást, illetve mi az a nézőpont, ahonnan mindez összefogható, nivellálható, leépíthető, majd újraalkotható valami – stílszerűen – frankensteini monstrummá”. Ezzel a monstrummal kelhet hát birokra a Lovak a folyóban című regényben az, aki szeret lavírozni valóság és őrület, az önéletírásnak tűnő játék és a krimi határán. Bartók könyve ugyanis mesterien bizonytalanítja el az olvasót a tekintetben, hogy mi is történik valójában az orra előtt: egy nem túl sikeres író önkínzó, helyenként már-már paródiába hajló módon keresi sikertelensége okait, vonatbalesetnek álcázott gyilkossági kísérletek és egy nő, aki annyira valóságos, hogy talán nem is létezik. A regény „elsősorban még mindig arra nyújt lehetőséget, hogy alaposan elvesszen benne az ember, még ha ezt az elveszettséget a maga módján a szöveg némileg el is odázza. Szétírható és szétbeszélhető egész, amelyhez egy pont után sok türelem kell”, írta kritikusunk, Stermeczky Zsolt Gábor, ám ez a türelem a nyitott és kalandvágyó olvasó számára nagyon is megtérül. Bartók ugyanis – s ezt már számtalanszor bebizonyította – generációjának egyik legsokoldalúbb és legizgalmasabb alkotója. (Jelenkor, 393 oldal, 3699 Ft)
6.
„Kántor Péter a folyamatosan jó színvonalú költők közé tartozik. Nem volt a pályáján olyan kötet, amely egy egész nemzedéket szabadított fel, de ha egy új könyve megjelent, az ember biztos lehetett benne, hogy abban ugyanolyan szintű verseket talál, mint bármelyik korábbiban. Nem forradalmár költő volt, hanem érett költő, a költészet vidáman melankolikus nagypolgára”, írta új s egyben utolsó verseskötete kapcsán Demény Péter. Az Elegendő ok verseinek ugyanis a váratlan halál adott különös terhet és nyomatékot. Ugyanakkor az olvasás, a magunk elé mormolt sorok az itt felejtett életet fényesítik tovább, akár egy túl sokszor arrébb rugdalt kavicsot. És persze torokszorító, mert a versekbe mindig is beleírta a mulandóságot, mindig is hallottuk benne a sajátos zenét: a távozásra kész ember öntudatos ritmusát. „A tartalomjegyzékből megtudjuk, hogy melyik vers mikor íródott, és az utolsó év versei sem másabbak semmivel, mint az előző éveké, ugyanaz a szikár hang meséli a mindig kihagyásos történetet, ugyanaz a hang lepi meg az olvasót valamilyen hirtelenséggel, amelyre azonban nem utazik a költő, nem készít fel: na, most valami nagyot mondok, figyelj!” (Magvető, 72 oldal, 1999 Ft)
5.
Nagyon rokonszenves és színvonalas versvilág: „A magaslesről származó, poétikailag elhasználtnak tűnő szavakból épül fel a szótára, mégsem érzem elavultnak. Pedig időnként, például amikor »a mítosz forró vére« kerül szóba, nincs távol a veszély. A versek többnyire mégis távol tudják tartani. Hogyan? Én sem tudok jobbat mondani: a megélt fájdalom révén. Ám ez a fájdalom nem direktben tolt, egyenesben nyomott, nincs az arcunkba lökve, csak közvetetten: állatok, erdők, erődök, madarak révén beszél róla a lírai alany”, összegezte Demény Péter a Gondoskodás, Závada Péter negyedik kötetének lényegét. A verseken ugyanakkor átüt a mívesség csalhatatlan kézjegye. És szinte minden során érezni, hogy egy mélyen kulturált, befelé forduló, intelligens és tehetséges ember keresi érett, kissé kiábrándult hangon a még meg nem érintett világokat. A versekből egy Hamlet-alkatú beszélő szól hozzánk, akinek vívódó és magányos egyénisége mindent meg- és felülvizsgál, és persze számtalan akadályt lát maga körül. „Mintha lett volna bennem egy völgy, amit elárasztottam vízzel, és négy évig egyedül én merülhettem volna alá, hogy körülnézzek a felszín alatt. Most pedig lecsapoltam a tavat, hogy mások is láthassák, a mélyben milyen élővilág szökkent szárba, miféle burjánzás vette kezdetét”, mondta lapunknak adott interjújában a szerző. (Jelenkor, 82 oldal, 1999 Ft)
4.
„Sok bánat pulzál Tóth Krisztina új kötetében, a Bálnadalban, amely a 2017 és 2020 között született verseket tartalmazza. A tömör és koncentrált szövegek megbízható színvonalon hordozzák azt a döbbenetet, amely az író-költő alkotásainak általában a sajátja. A versformák egyszerre domborítják ki és oldják az érzelmi és gondolati tartalmakat, olyan kimért természetességgel válnak a közegükké, akár a víz a benne úszó bálna számára”, írta a könyvről kritikusunk, Codău Annamária. Már többször láttuk, hogy a víz és minden, ami a fogalomkörébe tartozik, az egyik legfontosabb eleme a költészetének és prózájának. Most is mintha úsznánk a sorokkal, és mondatcentrikus dallamosságuk miatt úgy tűnik, hogy néha túl könnyű csupán a felszínen siklani, ám a mélységben hömpölygő váratlan áramlatok előbb vagy utóbb magukba szippantanak. Így eredhetünk utána a bálnaének rejtélyének (is). A játékosság és az elődök megidézése, valamint parafrazálása is a bevált eszközei közé tartozik. „A kortárs költészet mindig a kor aktuális eszköztárával dolgozik, ettől élő. A klasszikusokkal folytatott párbeszéd játékra ösztönzi az olvasót, és élővé teszi az irodalmi hagyományt. A közös tudásra alapoz, összekacsint az olvasóval. Én már a kezdetektől szívesen írtam parafrázist, mert ezzel a mai szerző visszaölti magát az irodalom szövetébe, és jelzi a fontos kapcsolódási pontokat”, mondta lapunknak adott interjújában. (Magvető, 64 oldal, 2499 Ft)
3.
Szinte tapintható volt a várakozás Danyi Zoltán első regénye után, hogy mi lesz a folytatás, merre indul el a Zentáról származó író. A dögeltakarító méltán aratott sikert itthon és külföldön is, a 2015-ös év egyik nagy meglepetése volt az addig leginkább versekkel jelentkező Danyitól. A délszláv háború élményeit feldolgozó mű viszont nem kimondottan háborús regény. „Túl kényelmesnek tartanám, ha azt mondanánk, hogy ez háborús irodalom, mert ezzel azt állítanánk, hogy ilyen dolgok a háborúban történnek, nálunk nem. Éppen az ilyen hazugságok érdekeltek, hogy mi mindent hazudunk magunknak és másoknak. Másrészt a szabadság is érdekelt, a megszabadulás kérdése, vagyis az, hogy ki lehet-e lépni a hazugságokból, meg lehet-e találni a saját életünket, és hogy mit jelent ez a saját élet, van-e saját életünk egyáltalán”, mondta el interjújában. A rózsákról „intimebb, érzelmesebb, elégikusabb az előző regénynél, és sokkal szétáradóbb, repetitívebb szövegvilág, amely végül egy nemes rózsa formájába rendeződik”, állapította meg a könyvről kritikusunk, Deczki Sarolta. A munkába és a saját furcsa világába és szabályrendszerébe visszahúzódó, a világ, de talán önmaga elől is menekülő rózsakertész monológja vallomássá emeli a regényt: elbeszélőként többször is utal rá, hogy beszélnie kell, számot kell vetnie magával, és mindazzal, amit látott, átélt. „Kontemplatív, lassú sodrású, ritmikus szöveg, amelyben – A dögeltakarítóhoz hasonlóan – megjelennek a háború okozta traumák testi tünetei, az ezekkel való viaskodás, és persze az »elbeszélés nehézségei« is.” (Magvető, 472 oldal, 3999 Ft)
2.
„A Mamikának én soha nem csinátam vóna olyat, hogy rosszat, mert a Mamika olyan vót nekem, hogy jobban vót anyám, mint akitő születtem”, kezdi története elbeszélését Háy János kisregényének főszereplője, az intézetet is megjárt fiatal cigánylány. Ő az, akiről azt hisszük, hogy már mindent tudunk, de eddig jobbára az előítéletek, a kósza pletykák és a bejáratott sztereotípiák rajzolták meg az alakját. Sokat beszélünk róla, de az újságok, híradók szavai hol instant napi drámákat, hol könnyen aprópénzre váltható nyomorromantikát mutatnak fel. Most a saját, roncsolt, elsőre alig befogadható, már eleve megbélyegzést kiváltó nyelvén meséli el, hogyan próbált kitörni a rágalmak, és az előre megírt élet nyílegyenes labirintusából. Ez nem Parti Nagy Lajos humorral átitatott, széttaposott nyelve, és még csak nem is Esterházy Péter míves megszólalása a Tizenkét hattyúkban (szintén cigánylányként). Ez a valóság karcos dallama. „Mindig egy cél vezérel, hogy minél mélyebben és hitelesebben tárjam fel az emberi sorsokat. Sokat gondolkodtam erről a könyvről, mindig újra és újra előjött bennem, hogy meg kéne írni, s amikor végre hozzáfogtam, egyértelmű volt, hogy ennek egy ilyen nyelv lesz az akusztikus tere”, nyilatkozta lapunknak a szerző. A Mamikám megrendítő módon példázza, hogy „az előítéletek, akárcsak a görög drámák jóslatai, a végén beteljesednek: a megelőlegezett bűn elől nem lehet menekülni”, írtuk a kisregényről. (Európa, 195 oldal, 3499 Ft)
1.
Krasznahorkai László nagyregénye szinte magától értetődő természetességgel foglalta el listánk első helyét, és lett a 2021-es év legfontosabb kortárs irodalmi műve. Hasonlóval öt éve, 2016-ban jelentkezett, a Báró Wenckheim hazatér akkor Aegon Művészeti Díjat kapott, illetve kiérdemelte az egyik legrangosabb amerikai irodalmi elismerést (National Book Awards) az idegen nyelvről fordított művek kategóriájában. A Kana nevű thüringiai településen játszódó Herscht 07769 ízig-vérig krasznahorkai mű, és nem csupán amiatt, hogy egyetlen mondat indázik több mint négyszáz oldalon át a levegőtlen végkifejletig. Hanem amiatt az okos kiábrándultság miatt is, amely szinte minden jelentős művét belengi. Számunkra is egyre ismerősebbé válik Florian, a kissé félkegyelmű óriás, aki reménykedve írja Angela Merkelhez a leveleit, amelyekben megpróbálja felhívni a kancellár asszony figyelmét arra, hogy mekkora veszélyben van az univerzum. Reméli, hogy a leveleit elolvassák, megfontolják, és megteszik a szükséges lépéseket a katasztrófa megakadályozására. Krasznahorkai „írásművészetére egyébként sem a kopogó tőmondatok jellemzők, de jelen esetben ez a hosszan kígyózó mondat minden másnál alkalmasabbnak tűnik arra, hogy formát adjon az apokalipszisbe araszoló kisváros történetének. Olyan ez a mondat, mint egy csapda, egy örvény, amely elkapja a városka lakóit, nem ereszti, és addig-addig forgatja őket, amíg be nem teljesedik a végzetük. Az elején még lassabban, hiszen van még idő és tér, de ahogyan közeleg a pont a mondat végén, úgy erősödik a szorítás, fogy a levegő, és egyszer csak vége”, írta a regényről kritikusunk, Deczki Sarolta. (Magvető, 432 oldal, 5999 Ft)
