KÖNYVTERASZ
Bár soha nem voltunk a női kvóta hívei az irodalomban, a minőséget nemtelennek érezzük ugyanis, most mégis különös örömmel tölt el, hogy a márciusi világirodalmi listát kizárólag írónők (és nem is akármilyenek!) vették birtokukba. Német, olasz, ír, kanadai és egy amerikai szerző regényeit, illetve novelláskötetét találtuk a legjobbaknak. Szerelmi háromszög, visszafelé írt történelem, soha ki nem hevert családi dráma sok napfénnyel – csupa remek történet!
Három család életébe is belepillantunk Inger-Maria Mahlke indázó regényében, ahogy suhanunk a 20. század történelmében – visszafelé. A szigetek című regény érdekessége ugyanis, hogy a jelenből, 2015-ből lépked hátrafelé az 1919-es év egyik reménykeltő éjszakáig, és a mai spanyol (pontosabban: kanári-szigeteki) mindennapokból belesodródunk a Franco-féle diktatúrába, majd az azt eredményező véres polgárháborúba. És ez nem csupán az ország, de a regény szereplőinek életét is felforgatja. Az emberöltőnyi idő talán épp ebben a században tűnt a leghosszabbnak, és ezt a regény is kiválóan demonstrálja a maga fordulatos cselekményével.
Ahogy írtuk a könyvről: „Lassan építkezik, kissé távolságtartóan mutatja be a szereplőit, ám amikor felveszi az utazósebességét, és elkezdi belakni a maga választotta teret és időt, akkor már nehéz letenni. (…) Okos és pontos regény Mahlke műve, talán kicsit jobban hat az intellektusra, mint a szívre, de ezt messze nem rosszallóan mondom. Már azért sem, mert A szigetek igazi élményt rejt a türelmes és szokatlanabb (de nem radikális és túl merész) megoldásokat kedvelő olvasóknak.” A legrangosabb német könyvdíjat elnyert regény méltán szerezte meg a márciusi toplista első helyét.
Spanyolországból a hetvenes évek Dél-Olaszországába ugrunk át Donatella Di Pietrantonio pontos és takarékos regényével, A visszaadott lánnyal. A mű főhősét nem akármilyen sokk éri: tizenhárom évesen kerül vissza a nevelőszüleitől a vér szerinti szüleihez. Vagyis azoktól, akit a szüleinek tart, azokhoz, akiket eleinte nem is képes másként hívni csak így: „az anya” és „az apa”. A városi gondtalan élet helyébe ezzel a kis dél-olasz falu tisztes nyomora lép, az egykeség helyébe pedig egy igazi nagycsalád lármája és szűk élettere. Közülük leginkább „új” húgával, Adrianával és szintén „új” bátyjával, Vincenzóval alakul ki szoros kapcsolat.
„A szűkszavúság Pietrantonio mondatait is meghatározza, ám ez messze nem a minimalizmus kattogó nyelve: a kevés szó mögött is árad, gazdagon tárul fel az egész világ, a hetvenes évek dél-olasz miliője. Tévedhetetlen arányérzékkel vázolja fel a világát, és a lehető legkevesebből hozza ki a legtöbbet. Elena Ferrante hömpölygő mesélőkedvéhez képest ez egy jóval karcosabb, fájdalmasabb történet, de ugyanúgy megcsillan benne a nápolyi regényeket beragyogó napsütés is”, írtuk a könyvről.
Ha azt írtuk, hogy Mahlke regénye ínyenceknek való, akkor ez az amerikai Lydia Davis különös prózájára még inkább igaz. Az Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is már a harmadik magyarul megjelent könyve egy regény (A történet vége) és egy novelláskötet (Az annyi, mint) után. Ebben a rövid- és az ultrarövid, már-már a versek tömörségével versenyző szövegek keverednek klasszikusabb és hosszabb novellákkal. S közben folyton azt a nyugtalanító kérdést szegezi az olvasónak: vajon hol húzódik a határ az irodalom és a mindennapok banalitása között? Mitől válik a hétköznapi élmény literatúrává? Ahogy írtuk a kötet kapcsán: Davis „nem könnyen besorolható és nem könnyen megfejthető, bár – még egy paradoxon – nem is igazán rejtélyes. Csemege azok számára, akik több kérdést, mint választ várnak el egy-egy alkotástól”.
A kanadai születésű, de Párizsban élő Rachel Cusk trilógiájának első kötete most még csak a negyedik helyre volt elég, de lesz ez még feljebb is. Kritikusunk, Kácsor Zsoltot már a Körvonal is rabul ejtette: „Az okos kiterveltséget arra értem, hogy ennek a regénynek az amúgy brutálisan erős szimbólumait a szerző nagyon ügyesen rejtette el a hétköznapi valóságunk díszletei között. A történet szerint a főhősünk, akinek a magánélete éppen romokban, kapóra jön tehát neki, hogy elrepülhet Athénba írókurzust tartani. Beszélget, ismerkedik, kirándul, étterembe megy, és lassan egy olyan idegen városban találja magát, ahol minden sarok régről ismerős, és minden utcán mintha saját maga jönne szembe mások elhibázott életének alakjában”, írta a regény kapcsán. Egy szó mint száz, már most várjuk az őszre tervezett folytatást, a Tranzitot.
Ana, a hagyatéki ügyvéd szerelmi viszonyba bonyolódik az egyik ügyfelével, amelyből végül szerelem lesz. Ám neki férje és két gyermeke, a szíve választottjának pedig felesége és három fia van. A hároméves kapcsolatot végül az élet zárja le: Connor hirtelen távozik az élők sorából. Ana a hírt a feleségtől tudja meg, amikor az hivatalosan kapcsolatba lép a férfi végakaratát intéző ügyvéddel, vagyis vele. Ezzel kezdődik Sarah Crossan Darázsfészek című regénye. Az emberi kapcsolatok váratlan sokszínűségéről, a szívzűrök bonyolultságáról mesél ez mai, igen olvasmányos szöveg, amelyben Ana a szerelme halála után próbál választ találni az égető kérdésre: vajon Connors miért nem volt képes elhagyni érte a feleségét? (Most szólok, hogy nem szabad megijedni attól, hogy a szöveget valamiért a szabad verseket idéző formában tördelték.)
„Crossan nagy erénye, hogy mindebből nem lesz morális fejtegetés, hegyibeszéd, szentimentális önsajnálat. A kisregény friss, mai szöveg, amely ügyesen reflektál a popkultúrára, legyen az zene (Britney Spears, Ed Sheeran) vagy sorozat a Netflixen, és épp ettől érezzük mindvégig sajátunknak a történetet, és nem egy íróasztal távoli termékének”, írtuk a regény kapcsán.
