Margaret Atwood: Rendbomlás | Codău Annamária kritikája
Trilógiája és disztopikus regényei után most a novellista Atwooddal ismerkedhetünk meg új kötete kapcsán. A líraibb és személyesebb hangvételű szövegek állandó szereplője Nell, akinek sorsát az ötvenes évektől követjük napjainkig. A Rendbomlás laza kronológiája egy kanadai nő felnövésének, illetve felnőttkori szerep- és helykereséseinek.
Tetszik a magyar címválasztás. A Rendbomlás dallamosabb, ráadásul az eredeti, a Moral Disorderhez képest (amit a szerző a férjétől kölcsönzött, derül ki a köszönetnyilvánításból) kitágítja a moralitás szűkebb látókörét, és ítélkezésmentes. Ugyanakkor folyamatos történést jelöl, nem egy állapotot, ami összefüggésben áll azzal, ahogyan Nell, a főhős, folyton a személyisége, identitása befejezettségére vágyik, ehelyett azonban minden helyzet, amelybe ezekben a novellákban keveredik, tovább fodrozza a „ki vagyok én?” kérdését, ahelyett, hogy megválaszolná azt. Ennek ellenére Margaret Atwood könyve nem nevezhető mozgalmasnak: a nyelv nagyon áttetsző, a szövegek világa nincs érdekesen megteremtve nyelvileg, a retrospektív és összegző-értelmező narrátori pozíciók miatt valamilyen fáradékony lagymatagság telepedik rá a sorokra.
Az eddigi olvasmányélményeim a szerzővel kapcsolatban (a prózára gondolok: A szolgálólány meséje, a Testamentumok, Az ehető nő) alapján egyáltalán nem ilyen hangulatra számítottam. Atwood lírája felől mintha jobban lehetne közelíteni ehhez az összefüggő novellákból álló kötethez (Csonka Ágnes fordítása), épp a hangulatisága miatt, ugyanakkor olvasása során többször eszünkbe juthat az Alice Munro elbeszéléseiben kiépülő szociális környezet atmoszférája. (Munro legutóbbi novellásköteteiről – A szeretet útja és A Jupiter holdjai – itt és itt olvashat bővebben.)
A kötet minden darabja esetében több-kevesebb bizonyítékunk van arra, hogy főhősük ugyanaz a Nell, akinek tizenegy éves korában húga születik, és a kistestvér gondozásának felelőssége rá hárul.
Ugyanaz a Nell, aki összejön a házas Tiggel, annak felesége, Oona gondos számításai alapján. Ugyanaz a Nell, aki majd rendre beteg szüleire vigyáz és így tovább… A kötet témái annak variációi, ami több művében is foglalkoztatta a népszerű kanadai írót: főként a nők helyzete és a társadalmi elvárások, amelyek között önértési és boldogulási próbálkozásaik zajlanak. A Rendbomlásban azonban a „rend” és az „én” bonyolult egyenleteibe hangsúlyosabban kerül bele még néhány változó: az idő, a gondoskodás és a szerep(játszás).
A kötet keretét egyrészről az idő múlásával szembesülő A rossz hír meghitt hangú, ábrándos rezignáltsága alkotja: „Ezek az igeidők határoznak meg most minket: a múlt idő, a régebben; a jövő idő, a még nem. A kettő közötti keskeny sávban élünk, a térben, amelyre csak nemrég kezdtünk úgy gondolni, hogy még mindig, s ez sem keskenyebb, mint mások hasonló sávja.” Másrészről a kötet végi két novella, amelyek szintén az öregedésről szólnak, s amelyek jobban elütnek a könyv egészétől, mint ahogyan befogadóként jólesne. Mind az atmoszférát, mind érdekességet tekintve, illetve abban is, hogy ezekben az elbeszélő E/1-es hangja nagyon más.
Kevés a konkrétum, amely visszacsatolna Nell addig összerakható élettörténetéhez, ugyanakkor emiatt lehet akár ugyanaz az elbeszélő is. A Labrador-fiaskó egy kudarcos expedíció történetét eleveníti fel, amely a beteg, idős apa kedvenc sztorija; A fiúk a laborban pedig a nyolcvan fölötti anyával folytatott beszélgetések és emlékezések összeírása, amelynek kiindulópontja két, az elbeszélő számára ismeretlen fiút ábrázoló fotó. Az olvasó számára kevéssé érthető, mi vonzza annyira a narrátort ehhez a fényképhez vagy az expedíció történetéhez, így hát ez a két szöveg végül súlytalan marad a kötet végén.
Ami e keretek között zajlik, az nagyon izgalmasnak tűnik, még akkor is, ha összességében úgy érzem, a kötete inkább elengedett írói alapanyagok tárháza.
Laza kronológiává áll össze egy kanadai nő felcseperedése, illetve felnőttkori szerep- és helykeresései. A főzés és tálalás művészete, A Fejnélküli Lovas és az Utolsó hercegnőm az 1950-es években kamaszodó lányra osztott szerepek és ezekből fakadó szorongások számbavételei. Előbbi kettő a parentifikált gyerek és a gondoskodás története. A tizenegy évesen babakelengyét kötögető lány a mágikus gondolkodás kényszere alatt próbál eleget tenni a rá háruló kötelességeknek egy beteges, életkedv nélküli, passzív anya helyett: „Ha be tudom fejezni az összes babaruhát, a baba, akinek szántam, itt terem ezen a világon, vagyis kijut anyámból. Amint kint van, ahol láthatom, amint van arca, már kezelhető. A jelenlegi formájában viszont fenyegetés” (A főzés és tálalás művészete).
A jövőjéért szorong közben, afölött, hogy aktív vagy passzív szereplő akar-e lenni saját sorsának alakulásában. Egy halloweeni jelmezfej válik az önmagával való problémáinak szimbólumává („ilyenkor kaptam egy kis kimenőt, amíg nem kellett önmagamnak lennem, avagy megszemélyesítenem önmagamat”), a magában észlelni vélt szörnyetegség és a felelősségtudat közt vívódik, ami mind az interiorizált társadalmi kényszerek, a lányokkal, nőkkel szembeni elvárások lenyomata. Érdekes lett volna a novellákban megjelenő anya-lánya viszony mélyebb problematizálása is. Utalások vannak arra az ellentmondásosságra – a visszaemlékező felnőtt által felélesztett gyermeki tekinteten keresztül –, miszerint az anya szabadságvágya, kötelességek alóli kibúvása hogyan zárja be a gyermekét abba a sorsba, amelyet maga is elutasít: „Valójában csavarogni akart, sebesség és testmozgás kellett neki, és a saját gondolatai. Meg akart szabadulni tőlünk – mindannyiunktól –, ha csak egy órára is. De erre akkor még nem jöttem rá” (A Fejnélküli Lovas).
A rend kényszere az iskolából is származik, ez adja gerincét az Utolsó hercegnőmnek, amelyben egy Robert Browning-vers elemzése során a saját, bizonytalan olvasat nekifeszül az „elfogadott olvasatnak”. Ám a rend az iskola után is kísért: hol a szülői minták, elvárások révén („… de én hittem a gondolatsugarakban. Ezek a sugarak a szüleim koponyájából lövelltek ki, egyenesen bele az enyémbe. Mint a rádióhullámok.”), hol sztereotípiákban materializálódva, amelyek egyszerre lehetőségek, interiorizált vágyak vagy elutasított szerepek: „A fodros függöny, amit a sors nekem rendelt, és a pattanásos fenék, amit a végzet szánt nekem, sehogy sem passzolt egymáshoz” (A másik hely). Gyors számbavételként szembekerül egymással a szorgalom és a felszabadultság, az 1960-as évek második felének és a szexuális forradalom rendborításainak megélése, aminek én nagyon kíváncsian olvastam volna alaposabb, feszesebb, történetszerűbb feldolgozását.
Az egyes szám első személyben előadott öt történet után négy E/3-as következik (Monopoly, Rendbomlás, Fehér ló, Az entitások). Ezek mind annak az életszakasznak a kibontakozásával és lassú konszolidációjával foglalkoznak, amelyben Nell és Tig élettársakká válnak. Nell számára ekkor újabb szereplehetőségek adódnak, Tig gyerekeinek kvázi-nevelőnőjétől a farmra költözésükkel a feleség vagy gazdasszony hatásköréig, amelyek potencialitásuk ellenére mégsem betölthetőek számára. Egyrészt például jogi szempontból nem: miután évekig megjátsszák a civilizált és tökéletes házaspárt, Tig és Oona fokozatosan fogadják be maguk közé Nellt, ám mégsem válnak el hivatalosan. Nell ismét inkább belesodródik életének korábbi pozícióiba, és újra a gondoskodó fél szerepébe kell lépnie. Mégsem merülünk el annak explicit taglalásában, hogy miként éli meg ő ezeket a helyzeteket. Nem egészen biztos, hogy a történetekben szereplő állatok viselkedése – a párját vesztett páva, az elárvult bárány, a bogáncsokat behordó macska, az önfejű ló – nem az ő lelkiállapotának kivetülései.
„Az a sok szorongás és harag, a kétes jószándék, az összegabalyodott életek, a vér. Vagy mesélek róla, vagy mélyen eltemetem”, olvassuk Az entitásokban. Mesél a Rendbomlás mindezekről, de halkabb, lassúbb, mélabúsabb (és szerintem felszínesebb) kötet ez most Atwoodtól. Annak pont jó, aki épp nem vágyik nagyobb szövegellenállásra.
MARGARET ATWOOD legutóbbi művei: Legvégül a szív; Macskaszem; Az ehető nő.
