KÖNYVTERASZ
Az elmúlt hetek terméséből válogattunk, hogy ne teljen el izgalmas olvasnivaló nélkül az év eleje, ami könyvkiadás szempontjából talán a legvisszafogottabb időszak. Megismerkedhetünk a színek képes történetével, egy Amerikában blueskarriert összegitározó hazánkfiával, áttekintjük a legnagyobb briganti életművét, minden idők legjelentősebb operaénekesnője meséli el az életét, és még az irónia és humor rendezője is beavat kisded titkaiba. Múzsák, művészek, akkordok!
Mi más vidíthatna fel jobban minket egy-egy szürke februári reggelen, mint a színek. Az egyiptomi kék, a türoszi bíbor, a neonnarancs vagy a nápolyi sárga! És bizony jól sejtik, az árnyalatok képes történetében (bővebben itt olvashat róla) az egykor festőnek tanult, ma már saját festékgyárat igazgató idegenvezetőnk, David Coles évszázadokat ölel át, hogy bevezessen minket réges-régi manufaktúrák titkaiba. Így követhetjük nyomon az ólomfehér, vagy a bizánci császárok számára elengedhetetlen bíbor előállítását a városok peremén rothadó bíborcsigákból. A rómaiaknak volt annyi eszük, hogy a lakosság körében a terjengő bűz miatt nem túl népszerű „gyártást” minél messzebb telepítsék. És bizony ezért a színért igencsak meg kellett küzdeni, mert a tüskés csigából csupán egy csepp színezéket lehetett kinyerni.
Ugyanilyen arisztokratikus és szinte megfizethetetlenül drága volt az ultramarin, amelyet csak a legtehetősebbek engedhették meg maguknak. A festményeken is legfeljebb Szűz Mária köpenyét színezhették vele az alkotók. Coles az emberiség történetében első ízben használt földfestékektől, a pigmentek fontosságán keresztül kalauzol végig a színek konkrét előállításáig, illetve a modern, immár szintetikus árnyalatok forradalmian új világáig. A Chromatopia egy igen izgalmas könyv lehet azok számára, akiket a híres festményeken kívül az is érdekel, hogy mi állhatott a művek keletkezésének hátterében, miket kellett fontolóra vennie a művészeknek festés közben, és hogyan viselkedtek a színek az évszázadok során (melyik fakult, melyik őrizte meg pompáját).
Ennél hitelesebb zenésztori nincs még egy a 21. században, állítja saját életéről Little G Weevil, akit nem is olyan régen még Szűcs Gábornak szólítottak, hiszen Ráckeresztúrról indult el, hogy meghódítsa Memphist, majd a világ bluesértő közönségét. A hitelességet megítélni nem tudjuk, ám az biztos, hogy egy rocker is megirigyelhetné Little G válásokkal, szerelmekkel, dutyival és ivászattal, kitartással és csüggedéssel kísért életét. Itthon akkor figyelt fel rá a magyar közvélemény, amikor 2013-ban nem kis meglepetésre megnyerte a blues Mekkájában rendezett International Blues Challenget az akusztikus szóló kategóriában. Rá egy évre az X-Faktor mentoraként láthattuk a képernyőn, ma pedig – hála a megérdemelt népszerűségnek – már itthon is hallhatjuk jellegzetes gitárjátékát. A Játssz tovább (a könyvről bővebben itt) szinte már zavaróan őszinte vallomás, regényes életút a sikerekkel és buktatókkal terhes kacskaringós útról, amely házasságokat zabál fel, de elhozza a beavatás felemelő érzetét is. Ahogy az alcím is mondja: egy magyar blueszenész kalandjai a világban.
Ian Nathan albuma mindent tud korunk egyik legeredetibb hangú filmrendezőjéről, Quentin Tarantinóról (a könyvről itt ovashat bővebben). Azt is, hogy édesanyja milyen megfontolásból adta a nevét (Faulkner regény + tévésorozat), mintegy elindítva őt a magas művészetet a tömegkultúrával oly pimaszul és oly magabiztosan vegyítő pályán. Vagy hogy milyen élet folyt a Video Archives nevű kölcsönzőben, ahol egyrészt még jobban beleásta magát a filmművészetbe, másrészt megszülettek az első vázlatok, ötletek, forgatókönyvek. Barátságok köttettek, amelyek aztán szerte is foszlottak a hírnévvel. A sok képpel illusztrált kötet az első nem is annyira bátortalan próbálkozástól (My Best Friend’s Birthday) a nagyot szóló bemutatkozáson át (Kutyaszorítóban), a mások által megrendezett forgatókönyvekig (Tiszta románc, Született gyilkosok), közös munkákig (Négy szoba, Grindhouse) és az igazán nagy dobásokig veszi végig az életművet. Adalékok a forgatásokról, számos interjúrészlet, nagy dumák és trükkök. Igazi bédekker Tarantinóhoz.
Az 1946-ban született svéd operaénekesnő, Birgit Nilsson leginkább Wagner és Strauss műveinek világhírű előadója volt, így mi sem természetesebb, hogy a milánói Scala arisztokratikus világában ő lehetett a második nem-olasz előadó (Maria Callas mellett!), aki 1958-ban címszerepet énekelhetett az operaház évadnyitó előadásában (Turandot). Persze, hogy a lába előtt hevert a világ: fellépett Firenzében, Londonban, a New York-i Metropolitanben, Párizsban, Buenos Airesben. Önéletrajza (La Nilsson – Opera az életem), amely a megjelenése után egy évvel díjat kapott frenetikus humoráért, ebbe a zárt, a laikus által alig ismert világba kalauzol el.
Háttérinformációkat kapunk az operaházak nyüzsgő világáról, igazgatókról és karmesterekről, irigyelt vagy épp imádott kollégákról, és az elkerülhetetlen bakikról is.
Nem csak azt tudjuk meg, milyen érzés énekesként a színpadon állni, de a legkedvesebb szerepek elemzései révén az operarajongók és a szakmabeliek is hasznos tapasztalatokhoz juthatnak. De mindenekelőtt őt magát látjuk gyerekként, majd egyre híresebb énekesként hobbikkal és ékszerekkel, utazás és próba közben, az operajátszás egyik aranykorában, amikor még „kész botránynak” számított, ha csupán háromszor tapsolták vissza a szereplőket a függöny elé.
Az Apropó nélkül már akkor botrányos volt, amikor még meg sem jelent (bővebben itt írtunk róla). Dylan Farrow vádjai, a MeToo-mozgalom hullámai majdhogynem el is mosták a könyvet. Kész csoda, hogy végül az egyik amerikai kiadó (Arcade Publishing) vállalta az akkoriban igen kockázatos döntést, és piacra dobta Woody Allen memoárját. Talán csalódást keltő, de a teljes igazságot ebből a könyvből sem fogjuk megtudni, a szerzőnek nem is ez volt a célja. Aki viszont azért veszi kézbe, hogy a rendező sajátos, senkit, így magát sem kímélő csípős humorával hallja a pályakezdést, lássa a harmincas-negyvenes évek Amerikáját, tudjon meg mindent, amit lehet a családjáról, és arról, ami végül azzá tette, aki, nos, az egészen biztos, hogy nem fogja szomorúan letenni a visszaemlékezést. Woody Allen mára megosztó személyiséggé vált, de ebben a könyvben az iróniával vegyes szorongások még abban a fényben csillognak, ahogy azt megszokhattuk tőle. Az iskolában lábra kapó kiskamasz vágyairól például így ír: „Igen, szerettem a lányokat. Mit kellett volna szeretnem, a szorzótáblát?” Hát lehet ezen nem szórakozni?
