KÖNYVTERASZ
Színes, súlyos, ellentmondásos és meglepő művek kerültek fel a márciusi toplistánkra. Krasznahorkai László asztalt beszakító nagyregénye, Barna Imre bemutatkozása, Juhász Tibor takarékos versei, Cserna-Szabó András minden hájjal megkent gasztroesszéi, és Schein Gábor új könyve, amely felett majd jókat vitázhatunk az ismerőseinkkel. Ám az nagyon is megnyugtató, hogy a járvány egy pillanatig sem kezdte ki a magyar irodalom immunrendszerét!
Krasznahorkai László új nagyregénye szinte magától értetődő természetességgel foglalta el a márciusi listánk első helyét. Hasonló kaliberű művel öt éve, 2016-ban jelentkezett, a Báró Wenckheim hazatér akkor Aegon Művészeti Díjat kapott, illetve elvitte az egyik legrangosabb amerikai irodalmi elismerést (National Book Awards) az idegen nyelvről angolra fordított művek kategóriájában. A Kana nevű thüringiai településen játszódó Herscht 07769 ízig-vérig krasznahorkai mű, és nem csupán amiatt, hogy egyetlen mondat indázik több mint négyszáz oldalon át a levegőtlen végkifejletig. Hanem amiatt az okos kiábrándultság miatt, amely szinte minden jelentős művét belengi.
Krasznahorkai „írásművészetére egyébként sem a kopogó tőmondatok jellemzők, de jelen esetben ez a hosszan kígyózó mondat minden másnál alkalmasabbnak tűnik arra, hogy formát adjon az apokalipszisbe araszoló kisváros történetének. Olyan ez a mondat, mint egy csapda, egy örvény, amely elkapja a városka lakóit, nem ereszti, és addig-addig forgatja őket, amíg be nem teljesedik a végzetük. Az elején még lassabban, hiszen van még idő és tér, de ahogyan közeleg a pont a mondat végén, úgy erősödik a szorítás, fogy a levegő, és egyszer csak vége”, írta a regényről kritikusunk, Deczki Sarolta.
„Tudatosan törekedtem arra, hogy amennyire csak tudom, lecsupaszítsam a líranyelvemet. Egyrészt olyan hangot szerettem volna kialakítani, amely az első verseskötetem megszólalásmódjától eltérően nem hasonlatokkal és jelzős szerkezetekkel mutat rá valamire, hanem csendesebben, visszafogottabban beszél. Pontosabban a kimértsége, a takarékossága révén irányítja a figyelmet a látni és láttatni kívánt dolgokra”, mondta lapunknak adott interjújában Juhász Tibor második verseskötete, az Amire telik kapcsán.
Ez a fegyelmezett minimalizmus és a remek arányérzékű poétika ugyanakkor arra is képes, hogy a mélyszegénység reménytelen helyszínein megcsillogtassa az otthonosság furcsa érzetét is.
Nemhiába fogalmazott kritikusunk, Nyerges Gábor Ádám a kötet kapcsán: „Mostanában, amikor a magyar líra elmúlt évtizedének egyik legfőbb fejleménye, hogy az irodalmi közízlés újra nem eltartott kisujjal fogadja az úgynevezett társadalom problémáinak megjelenését a művekben (…), különösképpen fontos nem csupán a »megalázottak és megnyomorítottak« látóterünkből gyakran kieső (kizárt!) életének fókuszba emelése, hanem annak mikéntje is. Juhász, életkora és irodalmi pályájának még jócskán »fiatal« felében járva (mondjuk úgy: első szakaszában) is már számos pályatársát megszégyenítő bölcsességgel tudja, mennyivel erőteljesebb, igazabb-teljesebb képet lehet árnyalva, több tónussal festeni, mintha oldalról oldalra csak elborzasztani és nyomasztani kívánna.”
A harmadik helyen egy olyan regény került, amelyet a szerző szavai szerint, egyszerűen nem lehetett megírni fiatalon. Majd hetven év kellett hozzá, hogy beérjen, kiteljesedjen. Addig meg volt majd negyven év a könyvkiadás területén, műfordítások tömkelege, szerkesztés, és pár évnyi ügyintézés legfontosabb kiadónk, az Európa igazgatói székében. Barna Imre regénye, a Kérdezd meg tőle a kisebb döccenői ellenére is több mint figyelemfelkeltő mű. „A fordulatos történetet az Endre/Andrej szerepébe bújt narrátor eszköztelen, érzelmességtől mentes nyelven beszéli el, amelynek köszönhetően habzsolni lehet az oldalakat”, írta róla kritikusunk, Codău Annamária.
„A téma, mondom, az egész életemet végigkísérte. Egy titokról volt szó, sőt titkok sorozatáról. Hogy kinek a fia vagyok, és hogy miért titok ez? És van-e egyáltalán megfejtés, és ha van, akkor az mire jó? Nyomozni próbáltam, de sokáig nem sok sikerrel. Kérdezősködtem, de gátlásaim voltak. Fondorlatos beszélgetésekbe bonyolódtam, amelyekről néha titkos hangfelvételeket készítettem, furdalt is miatta a lelkiismeret”, mesélte lapunknak a szerző.
Néha a megosztó könyvek is lehetnek fontosak, megkerülhetetlenek.
Schein Gábor új könyve kifogott a kritikusunkon, Kácsor Zsolton, aki szerint a műnek „nincsen cselekménye (ami önmagában nem baj, elvégre Joyce Ulysses című remekművében sem történik túl sok minden), az Ó, rinocérosz esetében azonban nem csupán a cselekmény hiányzik, de nincs se helyszín, se regényidő, se főhős, se mellékszereplő, se elbeszélő, se történetmesélés, se narráció. Azaz hiányzik a fonál, amire ezeket a kispróza- vagy szabadvers-gyöngyöket föl lehetne fűzni.”
Ám könnyen lehet, hogy épp ebben rejlik a mű legfőbb kihívása. Hiszen „így olyan könyv született, amely a képzelet játékainak segítségével arra késztethet, hogy újragondoljuk a kontinens és benne Magyarország viszonyát önmagához és a környezetéhez. De vannak a könyvnek olyan rétegei is, amelyek sokkal inkább a személyes lét regisztereit érintik. Az én személyes érzelmi és szellemi életem is ebben messzemenően érintett volt”, nyilatkozta lapunknak a könyv kapcsán Schein Gábor.
A lista ötödik helyén pedig igazi örömködés várja a meggyötört olvasót. Cserna-Szabó András gasztronómiai esszéibe „természetesen keverednek és párolódnak össze a magas művészet lomha ízei a popkultúra fürge aromáival, a ponyva az asztalt beszakító klasszikussal, és mindezt áthatja az a féktelen életöröm, ami egyáltalán nem sajátja a honi literatúrának. Mert a jó ételek gyógyítanak, kihoznak a búskomorságból és a punnyadásból. A jó étel utazás jelenben és múltban, regények és novellák között, de legfőképpen ajándék magunknak magunktól”, írtuk a kötetről.
A remek humorral átszőtt szövegeket (Rézi a páczban) azért is ajánljuk kiemelten az olvasók figyelmébe, hogy ne essünk abba a kórságba, amit a szerző említett lapunknak adott interjújában: „Itthon a gasztronómia egyértelműen a műfaji sznobizmus áldozata ma is. A gasztronómiai gondolkodás – a gasztrotörténet, a gasztrozófia, a gasztroesszé, a food studies stb. – Magyarországon nem lett a kultúra része, ahogy főleg Franciaországban, de Olaszországban, Spanyolországban is. A gasztronómiával foglalkozó írókat nálunk még mindig szolid pacalbűz veszi körül, ha »jobb társaságba« mennek.”
