Ajándék nagypapáknak

KÖNYVTERASZ

Minden évben elérkezik az a pillanat, amikor kicsit szeppenten toporgunk a könyvesbolt és a hívogató kínálat kellős közepén, hogy mit is, melyik albumot, regényt vagy ismeretterjesztő könyvet vegyük meg a szeretteinknek. Mi most segítünk utat vágni a dzsungelben és adunk néhány tippet a vásárláshoz. Sorozatunk negyedik részében nagypapáknak válogattunk remek könyveket.

Be kell vallanom, hogy nem vagyok nagy borrajongó. Nem is nagyon szerepel nálunk a menüben, legfeljebb különleges alkalomkor kerül elő, ha koccintani kell, és olyankor is inkább az édes borokat szeretem, például a portóit. Viszont mindig is lenyűgözött az, ahogyan a szakértők, borászok és borkostolók beszélnek róla (én persze sosem szoktam kiérezni az avar fanyarságát és a fűszerkavalkádot – valóságos költemény, ahogy egy-egy nedű ízét leírják). És akkor még szóba sem kerültek a történelmi borok, az évjáratok, az igazán megszállottak, akik szemében egy pókhálós, eredeti palack felér a Mona Lisával.

Nos, a Sztálin borospincéje egyesíti a borok iránti rajongást és élvezetet, a regénybe illő nyomozással és a történelem véres kacskaringóival. John Baker, aki nagy értékű muzeális borokkal és ritkaságokkal kereskedik, illetve a tévéproducer és író Nick Place egy mesés borgyűjtemény nyomába ered: egy nap ugyanis előkerül az utolsó orosz cár, II. Miklós kollekciójának katalógusa. A gyűjteményt állítólag ellopták az uralkodótól, majd a föld alá rejtették a megszálló nácik elől. De vajon mindez mese? Vagy valamilyen nagystílű hamisítás, ami egyáltalán nem ritka a borok világában? A két férfi útja Grúziába, Sztálin szülőhazájába vezet és számos fordulatot tartogat. A valós eseményeken alapuló regény bevezet a ritkaságok és gyűjtők világába, ahol egy-egy 19. századi palacknak minden cseppje maga a történelem.

Jonathan Franzen a kortárs amerikai irodalom egyik legnagyobb és legnépszerűbb alakja, akivel 2015-ben személyesen is találkozhattunk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. Az összes nagyívű, összegző regénye olvasható magyarul, amelyekkel nem kevés rajongót gyűjtött maga köré a világon. Új családregénye – amely az eddigiekkel szemben valóban és szó szerint egy család, a chicagói Hildebrandt família történetéről szól – a hetvenes évek elejére kalauzol el minket, egészen pontosan egy nappal vagyunk a szenteste előtt 1971-ben, ám a társadalmi problémákat és kulturális kérdéseket mindig is kiválóan elemző Franzen most is a jelenig indáztatja a szálakat (itt olvashat róla kritikát).

A hattagú família tagjai – ahogy azt a regény címe is jelzi – keresztúthoz érnek: a legidősebb fiú belép a hadseregbe és részt akar venni a vietnami háborúban; a lelkész családapának egyszerre inog meg a bizalma a házasságában és református közösségében, ezért válni akar; a legkisebbik Hildebrandt, akit az anyja csodagyereknek tart, a kábítószer-függőségétől szeretne szabadulni. A titkolózás, az egymás elől elhallgatott részletek így vagy úgy, de mindegyikük életét átjárja – az öt szálon futó mű ezért válik egyre feszültebbé és izgalmasabbá. A Keresztutak emellett a hithez és valláshoz való viszonyt is boncolgatja, illetve hogy miként cselekedhet az ember valóban önzetlenül.

Az én nagyapám mindig az újság olvasásával kezdte a napot, ám a román diktatúra miatt igen hamar végzett a kolozsvári lappal: leginkább a sportoldalt, az apróhirdetéseket és halálozást futotta át, a többit nem volt érdemes. Sokszor eltöprengtem, hogy mi lenne, ha valamilyen trükkel minden reggel a kávéja mellé varázsolhatnám a nyugati sajtó tekintélyes lapjait, hogy kedvére böngésszen a valódi hírek között. A Címlapon Magyarország ehhez hasonló varázslatot visz végbe azzal, hogy elképesztő válogatást nyújt 1848 és 2020 között azon külföldi – jelen esetben a nyugati – lapokból (szám szerint 83-ból), amelyek valamiért az első oldalon hozták a hazánkban zajló eseményeket (itt olvashat róla bővebben).

A címlapok tanulságait, a magunkról tükrözött képet, a történelmi kontextust hat neves történész elemzi Romsics Ignáctól Eörsi Lászlóig egy-egy érdekfeszítő tanulmányban. Deák és Tisza, Kádár és Rubik Ernő, Gyurcsány és Orbán minden mennyiségben; a kiegyezés és 1956, a szegedi árvíz és a Hableány szörnyű balesete: mind olyan pillanat és korszak, amikor a Nyugat velünk foglalkozott. A kötetben nem csupán teljes cikket vagy részleteket olvashatunk a vizsgált majd’ kétszáz évből (a 6:3 percről percre, interjú Kun Bélával vagy Kertész Nobel-díjának visszhangjai), de fakszimilében 330 címlapot is tanulmányozhatunk. A könyv szerkesztőjével (Szalay- Berzeviczy András) készített kétrészes interjúnkban még ennél is több mindenre fény derül a tekintélyes kiadvánnyal kapcsolatban.

Az sem lenne akármilyen élmény, ha olyasvalakivel olvashatnánk interjút, személyes hangú beszélgetést, aki már réges-rég a könyvespolcainkról vagy tankönyvekből néz vissza ránk. Egy jó társalgás ugyanis mindig azzal a különös érzettel jár, mintha az interjú jól megválasztott alanya a nappalinkban ülne, s őt hallgatnánk lélegzet visszafojtva. Én legalábbis bármikor meghallgatnám a nyilatkozó Arany Jánost, Munkácsy Mihályt vagy Görgei Artúrt. A kiváló sajtótörténész, Császtvay Tünde a Híres magyarok című kötetben ilyen és ehhez hasonló interjúkat gyűjtött össze 1849 és 1914 között, némelyik igazi kuriózumnak számít! (A kutatás izgalmairól ebben az interjúban beszélt nekünk.)

A kötet egyszerre mesél az angol sajtóműfaj (interview) hazai meggyökerezéséről, a korabeli sajtóviszonyokról, és persze a beszélgetések elő- és utóéletéről (bővebben itt olvashat róla). Az interjúk közlése mellett mindent megtudunk az újságíróról (aki nem egyszer szintén nem akárki, mint például a Bemmel beszélgető Petőfi) és az interjút megrendelő lapról, illetve azon eseményekről is, amelyek szóba kerültek a beszélgetés során. Benczúr mesél magáról és a festészetéről, hüledezünk Jókai kései szerelmén, Liszt Ferencet egy müncheni látogatása közben csípik el 1884-ben, Jászai Mari, a „nagy tragika” pedig taníthatóan reagál arra a kényes kérdésre, miszerint igaz-e, hogy a Nemzeti Színház igazgatója levélben értesítette, hogy 2600 forinttal csökkentik a fizetését? A könyv tehát igazi csemege a történelem és művészet rajongóinak, remek időutazás egy pezsgő korba és a krimiszerűen izgalmas életek közé.

Minden férfiről sokat elárul a hobbija. Főleg akkor, ha az illető korszakokat meghatározó államférfi vagy politikus. De milyen volt Horthy medvevadászat közben? Vagy a puritán Kádár, aki az általa alapított vadásztársaságot úgy működtette, mintha ma egy vállalat vinné el wellness-hétvégére a kiemelt ügyfeleit. De ott van még a vadásznak is rossz Rákosi, aki itt is a mohóságáról volt híres. Naná, hogy mindenki a régi urakat, a Habsburgokat próbálta így vagy úgy leutánozni. Majtényi György izgalmas könyvében (Egyetértés vadásztársaság) a vadászati szokások felől jellemzi a kort, az uralkodó viszonyokat, a diktatúrát és az autokráciát. Kinél volt reprezentációs eszköz, és ki használta arra, hogy szemmel tartsa a hűségesnek hitt kádereket (itt olvashat róla bővebben).

Mindez már csak azért is érdekes, mert a rendszerváltás óta reneszánszát éli ez a hobbi, és ugyanúgy jellemzi a mai (erő)viszonyokat, ahogy évtizedekkel korábban. Hiszen a vadászat „olyan tevékenység, amely a 20. és 21. századi uralmi elitet egyaránt jellemzi, és ezen keresztül ki lehet mutatni a folytonosságokat a vezetői rétegek életstílusában és kultúrájában, már ha volt ilyen. Konkrét történetek vannak arról, hogy egyik korszakról a másikra miként hagyományozódott át a vadászat”, nyilatkozta lapunknak a történész szerző. Az Egyetértés vadásztársaság nem csupán érdekfeszítő sztorik gyűjteménye, de igazi lakmuszpapírként mutatja be a vizsgált időszakok minden visszásságait és a hatalom arcát.