KÖNYVTERASZ
Bartók Imre regényén kívül szeptemberi listánk négy helyezettje karcsú, egy-két nap alatt kiolvasható művel jelentkezett, fényesen bizonyítva, hogy az irodalom soha nem a paramétereken, a papír mennyiségén múlik. Úgy is átszakíthatja valami az asztalt, hogy közben elfér a zsebünkben. Simon Márton versei, Háy János kisregénye, Gergely Ágnes metszetei és Végel László naplója ebbe a kategóriába tartoznak.
„A Mamikának én soha nem csinátam vóna olyat, hogy rosszat, mert a Mamika olyan vót nekem, hogy jobban vót anyám, mint akitő születtem”, kezdi története elbeszélését Háy János kisregényének főszereplője, az intézetet is megjárt fiatal cigánylány. Ő az, akiről azt hisszük, hogy már mindent tudunk, de eddig jobbára az előítéletek, a kósza pletykák és a bejáratott sztereotípiák rajzolták meg az alakját. Sokat beszélünk róla, de az újságok, híradók szavai hol az instant napi drámákat, hol könnyen aprópénzre váltható nyomorromantikát mutatják fel. Most a saját, roncsolt, elsőre alig befogadható, már eleve megbélyegzést kiváltó nyelvén meséli el, hogyan próbált kitörni a rágalmak, az előre megírt élet nyílegyenes labirintusából. Ez nem Parti Nagy Lajos humorral átitatott, széttaposott nyelve és még csak nem is Esterházy Péter míves megszólalása a Tizenkét hattyúkban szintén cigánylányként.
Ez a valóság karcos dallama.
„Mindig egy cél vezérel, hogy minél mélyebben és hitelesebben tárjam fel az emberi sorsokat. Sokat gondolkodtam erről a könyvről, mindig újra és újra előjött bennem, hogy meg kéne írni, s amikor végre hozzáfogtam, egyértelmű volt, hogy ennek egy ilyen nyelv lesz az akusztikus tere”, nyilatkozta lapunknak a szerző. A Mamikám megrendítő módon példázza, hogy „az előítéletek, akárcsak a görög drámák jóslatai, a végén beteljesednek: a megelőlegezett bűn elől nem lehet menekülni”, írtuk a kisregényről, amely az első helyet foglalta el havi listánkon.
Simon Marci frivol jelentései mai világunkról olyan, mint a gyógyszert bevonó vékony cukorréteg, hogy jobban csússzon, ami eleve keserű. Isten a konyhában, a haza párarajz egy ezer éves késő járat ablakán, a lírai alany távolabbi énje pedig a lányokat stíröli a strandon. Hát így állunk. „Megérezni, hogy felnőttünk. / Mint az óceánjárók ládáiban vegyszerekkel, / sötétben érlelt banán”. Mert a világ egy békés, járvány sújtotta üdülőváros. Bár könnyen lehet, hogy ez nem alkalmi, hanem egy állandó arc. Mindig is ilyen volt, mindig is ilyenek voltunk, csak a fény élesebb, a tekintet szigorúbb.
De nem lehet nem szeretni ezt a kompromisszumnélküliséget, „ahogy a világot, ezt a csiricsáré világot szemlézi, méregeti, szóra bírja. Ahogy elvan a költészet ősrégi témáival, ahogy friss levegőt fúj az áporodott szobába, miközben mindent vegyít mindennel”, írtuk Simon immár negyedik verseskötetéről. A megszokott, kézbe simuló vékonyka kötet, az Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni megérdemelten érkezett meg listánk második helyére.
Végel László sincs szigorú tekintet híján: kellemetlen tanúként írja, rögzíti már évek óta újvidéki peremlétének hol háborúkkal felkavart mindennapjait, hol békebelinek tűnő zűrzavarait.
Naplói legalább olyan fontosak, mint Márai szövegei, aki a letűnő polgárság utolsó pillanatait, saját kalandos életének hajtűkanyarjait rögzítette egy fél életen át írt vallomásban.
Végel a többségi hatalom, a fel-felerősödő nacionalizmus árnyékában és az európaiság vágyott, de olykor nagyon távoli aurájában dolgozik. Vívja a kisiklott gondolatok és eszmék ellen indított csöndes háborúját. „Védi Újvidék régi arculatát, monarchiabeli szellemiségét, keresi gazdag örökségének helyét, máig ható érvényességét. Önmagát képviseli. Peremvidéki európaiságát”, írtuk az 1991 és 2020 között született naplóbejegyzésekről, a Peremvidéki palackpostáról.
„A könyveim Magyarországon jelennek meg, a Vajdaságba el sem jutnak. Legfeljebb szerbül vásárolhatják meg az itteni olvasóim. Nem a nagy nemzeti irodalmi sztrádák utazóira számítok, hanem az ismeretlen ösvények kóbor vándoraira” foglalta össze sajátos helyzetét lapunknak adott interjújában.
Bartók Imre regényei egyszerre izgalmas kihívások és fricskák a műfaji tisztasághoz és egyszínűséghez szokott olvasónak. Provokációk és nagyívű utazások, amelyben együtt kavarog „a görög mitológiától a transzgenerációs traumán keresztül a kozmikus horrorig” szinte minden. Hiszen az érdekli, árulta el a vele való beszélgetésben, hogy miként „hat egymásra, miként gazdagítja egymást, illetve mi az a nézőpont, ahonnan mindez összefogható, nivellálható, leépíthető, majd újraalkotható valami – stílszerűen – frankensteini monstrummá”. Ezzel a monstrummal kelhet hát birokra a Lovak a folyóban című regényben az, aki szeret lavírozni valóság és őrület, az önéletírásnak tűnő játék és a krimi határán.
A regény „elsősorban még mindig arra nyújt lehetőséget, hogy alaposan elvesszen benne az ember, még ha ezt az elveszettséget a maga módján a szöveg némileg el is odázza. Szétírható és szétbeszélhető egész, amelyhez egy pont után sok türelem kell”, írta kritikusunk, ám ez a türelem a nyitott és kalandvágyó olvasó számára nagyon is megtérül.
Latinovitsról, Csoóriról, a versfaragókat terelgető Örkényről (vagy legalábbis egy hozzá hasonlóról), a családjáról és pályakezdéséről emlékezik meg miniportrékban és metszetekben Gergely Ágnes. A Mozdonygyári éjszakák remek kiegészítője a nagy sikerű memoárjának (Két szimpla a Kedvesben), hiszen a gyermekkort, a pályakezdés előtti kusza éveket és az irodalmi életben tett első lépéseit idézi fel.
Ekkor dolgozik esztergályosként (mert a színművészetit családi háttere miatt nem kezdheti el), és mozgalmi darabban játszik a későbbi színészkirállyal. Csalódást vagy épp kellemest meglepetést okozó pályatársak, a második világháború, a Rákosi- és Kádár-kor villan fel. „Egy délután alatt kiolvasható könyvecske a Mozdonygyári éjszakák, de több nap kell, amíg minden leülepszik”, írtuk róla.
„Soha nem éreztem sikert életemben. Kis olvasótáborom van, sok értékes emberrel. Igazi sikerem egyszer volt, Svédországban, A tolmács című regényemről sokan írtak. Ez a hetvenes években történt. Azóta itthon is kaptam szép bírálatokat, de általában csend van körülöttem, és ez így van jól”, mondta lapunknak adott villáminterjújában a szerző. Listánk ötödik helye talán kicsit fellazítja ezt a tömött némaságot.
